El sem tudjátok képzelni, hogy mennyire hiányzott már a versírás. Nagyon elszoktam tőle. Kisebb koromban volt egy kis jegyzetfüzetem, emlékszem, zöld volt és Toy Storys, még mindig őrizgetem, néha fellapozom és jókat derülök. Mindenhova magammal vittem, és ha volt tíz szabad percem, elővettem, és verset írtam. Mindegy volt, miről. Néha arról, hogy mennyire unatkozom, vagy hogy éhes vagyok, vagy rímekkel írtam le, hogy mi volt a suliban, de nem voltam kételyeim magammal szemben. Írtam, mert szerettem írni - aztán megfertőzött a bizonytalanság, és az önmagammal szembeni elégedetlenség. Először túl gyorsan akartam fejlődni, és elkeserített, hogy sosem voltam elégedett azzal, amit csináltam, másnapra már csak grimaszoltam a kezemben tartott papírra, vagy MEGSEMMISÍTETTEM. Másrészt láttam, hogy sok kortársam mennyivel jobban ír verset, és milyen szépeket, én meg... És ezek után szinte nem mertem tollat fogni, mert nem akartam elkeseredni ismét. Pedig, azok az évek, amikor nem muszájból csináltam, hanem élvezetből és gondtalanul, hozták a legnagyobb fejlődést. Mára már túlléptem nagyjából az ilyen bizonytalanságokon, mert már nem érzem úgy, hogy nekem írnom KELL, csak írok, mikor jól esik - de sokkal kritikusabb szemmel alkotok meg minden egyes sort. A szombat este is egy ilyen pillanat volt, felcsaptam egy teljesen üres kis noteszt, és írtam. Egyelőre tetszik. Ki tudja meddig. Lehet két héten belül szörnyülködni fogok. Meglátjuk.

Határozottan kijelenthetem, hogy én csak feldúlt lelkiállapotban vagyok alkalmas arra, hogy bármit is írjak. Sosem tudtam a boldogságról írni - nem azért, mert nem lennék boldog, vagy mert olyan rossz életem lenne, hogy ráfagyott a szám az arcomra és nem mozdul, egyszerűen azt át kell élni. A boldogságot mindenki ismeri. Az nem új érzés. Azt nem kell fejtegetni, az csak van, azt érezni kell, örülni kell neki. Ezzel szemben a szomorúság, a kétségbeesés, a harag, a magány nem állandó érzés, állapot, nem gyakori - bár valakinél nem is ritka. Nálam mostanában nem ritka, dehát ilyen ez a tinédzser létforma, olyan dolgokon kezdek el sírni, amiken régen nevettem, majd kinövöm (remélem). Ez a vers is egy gyengébb pillanatomban keletkezett, 2016. március 15-én, ami történetesen anyukám születésnapja volt, de ő betegeskedett, ez alapból levitte a nap hangulatát, én pedig még stresszeltem is magamat olyan gondolatokkal, amikkel nem kellett volna, és talán részben nem is illettek rám - mindenesetre ez az önpusztító hangulat ennek a versnek a létrejöttét eredményezte.