Utálom a rohadt életem. 22 éves vagyok, egy gyorsétteremben dolgozom, és valószínűleg sohasem kapok majd jobb munkát. A munkatársam azzal tölti a napját, hogy engem gyalázzon, de ha elmondanám ezt a főnökömnek, csak tovább csökkentené az amúgy is szar fizetésem. Az egyetlen igaz barátom agyilag retardált, és csak szarságokat csinálunk, ha talákozunk. Nem tudom elhagyni a várost, ahol élek, mert nem tanultam meg vezetni, és minden alkalommal meghúztak a forgalmi vizsgán. És tudod, mi a legrosszabb az egészben?

(forrás: nem én, én csak fordítottam)

Egyébként sosem szerettem a Spongyabobot, már a főcímdalát is utáltam, annyira retardált és logikátlan az egész... Erőltetett „poénokkal”. Viszont ez a prank nagyon megtetszett, eredetileg csak angolul találtam meg, szóval lefordítottam, idegeneket jól meg lehet vele viccelni. :D

Bárcsak olyan lehetnék, mint az Instagram-lányok. Akik minden képükről visszamosolyognak rád. Akik forró csokit kortyolgatnak takarókba bugyolálva, akik az avarban sétálnak Martens-bakancsban és kötött pulcsiban, akik a tengerparton napoznak egy színes pléden, és akik még edzés közben sem izzadtak, fáradtak, vagy büdösek. Sosem sírnak, sosem mosódik el a sminkjük, minden ruha tökéletesen áll rajtuk, a ranglétra csúcsáról mosolyognak, mosolyognak, és mosolyognak.

És néha azt kívánom, bárcsak eldőlne alattuk a létra. Mert irigy vagyok rájuk, irigy vagyok arra, hogy tökéletesek, hogy tökéletes az életük, hogy mindent véghezvisznek, amit elterveznek, és mindent megkapnak, amit kérnek – vagy ha nem is így van, el tudják hitetni, hogy minden a legnagyobb rendben. Manipulálnak. Lehetnek akármilyen rohadtak, rothadtak belülről, pont úgy mosolyognak rád, mint a próbababák a kirakatokban, a legújabb trendek divatjait kampányolva. „Vedd meg, ez kell neked, így kell öltöznöd, hogy tökéletes lehess, mint egy próbababa!”

Határozottan kijelenthetem, hogy én csak feldúlt lelkiállapotban vagyok alkalmas arra, hogy bármit is írjak. Sosem tudtam a boldogságról írni - nem azért, mert nem lennék boldog, vagy mert olyan rossz életem lenne, hogy ráfagyott a szám az arcomra és nem mozdul, egyszerűen azt át kell élni. A boldogságot mindenki ismeri. Az nem új érzés. Azt nem kell fejtegetni, az csak van, azt érezni kell, örülni kell neki. Ezzel szemben a szomorúság, a kétségbeesés, a harag, a magány nem állandó érzés, állapot, nem gyakori - bár valakinél nem is ritka. Nálam mostanában nem ritka, dehát ilyen ez a tinédzser létforma, olyan dolgokon kezdek el sírni, amiken régen nevettem, majd kinövöm (remélem). Ez a vers is egy gyengébb pillanatomban keletkezett, 2016. március 15-én, ami történetesen anyukám születésnapja volt, de ő betegeskedett, ez alapból levitte a nap hangulatát, én pedig még stresszeltem is magamat olyan gondolatokkal, amikkel nem kellett volna, és talán részben nem is illettek rám - mindenesetre ez az önpusztító hangulat ennek a versnek a létrejöttét eredményezte.

Mindig is jellemző volt rám, hogy váltogattam a legjobb barátaimat. Nem is - ők váltogattak engem. Sokszor voltam vak, sok mindent nem akartam meglátni - pedig meg kellett volna. Oviban két legjobb barátnőm volt, nem tudtam, hogy viperák csupán, akik összesúgnak a hátad mögött. Egy évvel idősebb voltam, elballagtam, és elvesztettem őket. Valószínűleg már nem is köszönnénk egymásnak. Ezután egy pár évig egyedül maradtam. Sosem ment könnyen a kapcsolattermetés, első osztályban talán két-három barátom volt, ők is fiúk - de több volt bennük a gerinc. Azt hiszem, kislánynak egy kicsit fiús voltam, jobban szerettem pisztolyokkal lövöldözni meg banditásat játszani, mint hajfésülősdit, de aztán beszippantott engem is a lánylét. Egy padba ültettek V-vel, akivel két teljesen külön világ voltunk, de az elején jól kijöttünk egymással. Mindenhova együtt mentünk. Rengeteget hazudott nekem, a családjáról, az anyagi helyzetéről, próbált fölém kerekedni, jobb lenni nálam, de én ezt nem akartam észrevenni, vagy ha észre is vettem, elfogadtam. Végig tudtam, hogy hazudik nekem, de ráhagytam. Jó neki? Csinálja. Nem érdekelt, ettől csak szánalmasabbá vált a számomra. Három év kellett ahhoz, hogy a hazudozásai miatt elhidegüljünk, keletkezett köztünk egy hatalmas űr, elvesztettem benne a bizalmamat, és külön utakra tértünk. De benne sem csalódtam akkorát, mint B-ben, (akit nem neveznék a teljes nevén) egy év leforgása alatt.

Most egy rajzos kihívással jöttem, mert ugyebár attól még, hogy azt sem tudom, hogyan kell fogni a ceruzát, én még csinálhatok ilyet. Eredetileg egy rajzfanatikus barátnőmnek készült (mert nagyon unatkozott), de némi módosításokkal ékesítve magát a kihívást, úgy gondolom, hogy bárki számára adhat ötleteket, tippeket, ha éppen kifogytak az ihletből. Átfedések más kihívásokkal lehetnek, de nem akaratlagosak vagy tudatosak, én mindent az agyam mélyéről szedtem elő, ezért kicsit rohadtul nagy hülyeségek furák nincsen rájuk létező szó egyediek.

Ha kedvet kaptál a kihíváshoz, és elkészültél egy műalkotással, ha szeretnéd, a komment-szekcióban mindenkinek megmutathatod, de nekem is elküldheted privátban az e-mailcímemre (sasuro.yuuichi@gmail.com). Ha viszont be szeretnéd valahova másolni, kérlek, kérj engedélyt, és jelölj meg, mint forrást!