Ezúttal egy verssel érkeztem, mely nem éppen a legboldogabb hangulatomban íródott - nevezhetjük éppenséggel rohadtszarulérzemmagam-hangulatnak is, csak az nem túl költői (remélhetőleg magával a verssel ellentétben). Ennek ellenére, a legszélsőségesebb állapotok csikarják ki belőlem a legjobb verseimet. Mert kegyetlenül őszinték, olykor pikánsak, szókimondóak, és az esetek kilencven százalékában ELÉGikusak. Hab a tortán (utálom ezt a kifejezést, mindig a Hal a tortán című celebműsor jut róla eszembe. Nem ismered? Nem baj, nem maradsz le semmiről.), hogy minél több gondolat válik eggyé a papírral, annál jobban érzem magam, mintha minden egyes szó egy levegővétel lenne, felemelő érzés, áldott állapot, amit az ember igyekszik megtartani - talán ezért foglalt el papíron két teljes oldalt a vers eredeti változata (aminek aztán a fele egy szép határozott mozdulattal át is lett húzva, megesik az ilyesmi :D).

Amit még hozzáfűznék, hogy depis zenét hallgatva tudja ez a vers a legnagyobb hatást elérni, én is azt hallgattam (egészen pontosan a Can't Pretend-et Tom Odelltől). Indzsoj!

Valami ott bent már régóta feszít,

de csak most adtam neki nevet.

Régóta éreztem nyakamon

a szorító kezet.

Egyre csak szorult;

körme belevájt a bőrbe,

s folytak a vércseppek a hideg márványkőre.

„Nem lehet mindig színlelni a mosolyt”,

gondoltam, ahogy az eső keresztülfolyt világom ablakain,

„egyszer majd beázik a tető”,

s eközben csepergett az eső.

Túl kellene lépni egy magas küszöböt,

de mit ér az agy, ha a láb törött,

s csak esni lehet súlytalan?

...

...avagy a törött szárnyú pillangóról. A nevem elég összetett, oktalanul drámai, és még sablon is. A pillangó, vagyis inkább lepke jelzőt egy barátnőm ragasztotta rám indokolatlanul (Ti nem szoktatok kedvtelésből csapkodni a kezetekkel?), a törött szárnyú pedig inkább gyakorta jelentkező hangulatingadozásaim eredménye. Néha nem igazán találom a helyem, a föld felett repkedek, vagy azt kívánom, bár elsüllyednék. Az arany középút akárhogy is ragyog, nehezen járható.

Ez a bejegyzés valami bemutatkozószerűségnek indult volna, de mivel mindig a szavak híján vagyok, ha be kell mutatkoznom, és próbálok névtelen maradni, inkább csak kikerestem pár szót az idegenszavakszótárából, amik jellemeznek, elfednek, tönkretesznek, de mindenképpen engem takarnak - ezeket láthatjátok a bal oldali modulban. Legalább olyan össze-vissza és bonyolult gondolatfelhő lett az eredmény, mint amilyen bonyolult a belső énem. Merthogy ki is vagyok én? Ki tudja, mindig más. Úgy látom magamat, ha nem a tükörképem bámulom (ugh!), hanem a lelkem, mint egy sarokban kuporgó, talán kicsit magányos, vékony csontozatú, törékeny, zenét hallgató kislány, apró mókuscopfokkal. Néha bár a valóságban is ilyen lehetnék, de egy idő után berepedne a dobhártyám, és elgörbülne a gerincem a görnyedéstől.

   Gondolataim keresztmetszetében végül arra jutottam, hogy a fenti felhőcske mindent elmond rólam, ami kicsit sem érdekes, viszont jól mutat és alap, így megpróbálkoznék olyan állításokkal példálózni, amikkel belém is lehet látni. Például...

  Mindig is azt hittem, hogy az emberek azért kezdenek naplóba, blogba, egyéb virtuális és kézzel fogható önkifejezésbe, mert mondanivalójuk van, mert közölni akarnak valamit. Nekem nincs semmi közölnivalóm. Mások azért írnak le dolgokat, hogy ott álljon valahol a felső polcon, vagy az íróasztal legalsó fiókjának is a legmélyén, de mindig elérhető távolságban - én sok mindent inkább elfelejtenék. Bár szelektív memóriám van, belevésődik minden, ami bár meg sem történt volna. Néha csak bámulom a plafont, elindulok az elmém egy duplazáras ösvényén, megfordulnék, jön a lejtő, csúszom lefele, egyre jegesebb, egyre mélyebb. Egyre nehezebb kimászni.

   Nincsenek céljaim a bloggal. Talán heteken belül abbahagyom, elfelejtem, ahogy a régieket is. Elsősorban amúgy sem magamról akarok írni, talán pont ezért fogtam bele az írásba is anno. Bárkiről, csak magamról ne - és közben egy kicsit mégis magamról. Túlnyomóan verseket, novellákat, fanficeket (oh, bár beleírhatnám a felsorolásba a regény szót is, de milyen régen volt már...) rögzítenék le - ismét. Régebben is volt már dolgom a GPortállal, mondhatni, egy cyberplayground volt a számomra, egy titkos kis zug a világhálón, ahol „felnőttem”. De ki is nőttem, meguntam a felületet, hónapokig semmi késztetést nem éreztem, hogy egyáltalán megnyissam azt az oldalt, végül pedig le is jelszavaztam. Nem hiszem, hogy a közeljövőben képes lennék rányomni a törlés gombra, ki törölné szívesen az elmúlt három-négy év belefektetett munkáját, viszont szükségem volt egy tiszta lapra. Nem azért, mert bárki is olvasott volna, egyszerűen csak kellett a lelkemnek egy kis frissítés, egy lelki fröccs.

   Amúgy egy törött szárnyú kis pillangó, a világhálón Sasuro Yuuichiként tűnök fel leginkább (bár már unom ezt az álnevet). Kedvelem a rock műfaját, régebben faltam az animéket, most már inkább csak emésztek, feldolgozok. Férjül mentem az MP3 lejátszómhoz, szeretem az idegen nyelveket, nem tudok más jellemzőt találni magamról, nehezen tudok elkezdeni dolgokat, de ezt a bejegyzést befejezni most még nehezebb. Lezárni könnyű, csak a vörös függöny most eléggé átlátszóvá fog válni.

~ Pillangó