Jéghideg2016.11.02. 18:00, Pillangó
Ezúttal egy verssel érkeztem, mely nem éppen a legboldogabb hangulatomban íródott - nevezhetjük éppenséggel rohadtszarulérzemmagam-hangulatnak is, csak az nem túl költői (remélhetőleg magával a verssel ellentétben). Ennek ellenére, a legszélsőségesebb állapotok csikarják ki belőlem a legjobb verseimet. Mert kegyetlenül őszinték, olykor pikánsak, szókimondóak, és az esetek kilencven százalékában ELÉGikusak. Hab a tortán (utálom ezt a kifejezést, mindig a Hal a tortán című celebműsor jut róla eszembe. Nem ismered? Nem baj, nem maradsz le semmiről.), hogy minél több gondolat válik eggyé a papírral, annál jobban érzem magam, mintha minden egyes szó egy levegővétel lenne, felemelő érzés, áldott állapot, amit az ember igyekszik megtartani - talán ezért foglalt el papíron két teljes oldalt a vers eredeti változata (aminek aztán a fele egy szép határozott mozdulattal át is lett húzva, megesik az ilyesmi :D).
Amit még hozzáfűznék, hogy depis zenét hallgatva tudja ez a vers a legnagyobb hatást elérni, én is azt hallgattam (egészen pontosan a Can't Pretend-et Tom Odelltől). Indzsoj!
Valami ott bent már régóta feszít,
de csak most adtam neki nevet.
Régóta éreztem nyakamon
a szorító kezet.
Egyre csak szorult;
körme belevájt a bőrbe,
s folytak a vércseppek a hideg márványkőre.
„Nem lehet mindig színlelni a mosolyt”,
gondoltam, ahogy az eső keresztülfolyt világom ablakain,
„egyszer majd beázik a tető”,
s eközben csepergett az eső.
Túl kellene lépni egy magas küszöböt,
de mit ér az agy, ha a láb törött,
s csak esni lehet súlytalan?
...
Sokszor gondolkozom, vajon miért van az ember,
elalszik este, felkel reggel - ha;
kávét iszik habbal, és arról álmodozik,
hogy este meleg lesz a paplan;
majd elindul, menetel szakadatlan,
versenyt fut az óramutatóval,
és veszít.
Feszít bennem a szív,
bordák közt repkedő sas,
akit csalogat a szabadság,
nem ócska kanári, szökkenő kis cinege,
hanem az egek hercege.
Régóta csak a saját könnyeim iszom,
és összefeszülnek a fogaim, mint feszes izom
- bárcsak kiköphetném.
Az ember először nyelni tanul,
s csak utána rág,
végigkarcolja a torkát a sok szeméttel,
s emelt fővel ellépdel,
hogy titokban kihányja.
S az ember csügged egyre el, néha összeesik,
csak felrángatják, hoggy visszazuhanjon,
pár centivel előbbre,
mindig csak azt hallja, „menjetek csak előre",
de nyilak állnak ki a hátából.
Ezért félsz a társaktól, ha fedeznek,
irányíts, ők eveznek!
Különben megfulladsz.
A tintapacák sem maguktól folynak össze,
a sok papírlapot kösse össze,
aki még látja a végét az elején.
Meleg az a paplan?
Menetelsz akadatlan,
de minek?
Az élet jéghideg.
~ Pillangó
|