Féltem a sötétben.

A macimat szorongattam, az orromig húztam a takarómat – az sem érdekelt, hogy szúrós az anyaga, vagy, hogy melegem van. Utáltam zokniban aludni, idegesített, és még a paplan alól is kidugtam a lábaim. Ha melegem volt, mindkettőt, ha fáztam, csak az egyiket. Sokáig nem is tudtam egyedül aludni, mindig átszöktem a szüleimhez, de egy idő után úgy érezték, felnőttem a feladathoz, nagylány lettem. De én nem úgy véltem.

Sosem voltam jó bárányszámolásban, unalmas volt, egy idő után monotonná vált, de elaludni semmiképp nem tudtam tőle. Minden reccsenésre felkaptam a fejem, és az árnyékok sziluettjébe szörnyeket képzeltem, sárkányokat, mumusokat. Bekuporodtam a fal mellé, és próbáltam elbújni a világ elől. Általában kiütött a fáradtság, de volt, hogy hajnalok hajnaláig fent maradtam, felhúztam a redőnyömet, és a takaróm alól kikukucskálva néztem a csillagokat. Forgolódtam is, sosem találtam meg a megfelelő pozíciót, mindig jobbat akartam, és mivel emeletes ágyon aludtam, az egyetlen szerencsém az volt, hogy a korlát megvédett.

Még mindig félek a sötétben.

De már nem a szörnyektől, vagy az árnyékoktól, hanem a csendtől. Ahogy recseg-ropog, sípol, és bezár a négy fal közé. Szabad utat ad a negatív gondolatoknak, a problémáknak, a valóság szörnyeinek, amik nem csupán fikciók, és amik elől nem lehet elbújni. Próbáltam. A nagylányok is ugyanúgy félhetnek a sötétségtől, van, amihez soha nem lehet felnőni. Már nem próbálkozom a bárányokkal, nem számolok ezerig, csak hagyom, hogy a fáradtság megmenekítsen a legnagyobb rémálomból, hogy elfújja a fejem felől az aggasztó gondolatokat, hogy újra nagy levegőt tudjak venni. Már nincs velem a macim, és nem ér át a takaróm.

Nekem kell szembenéznem a problémákkal.