Bárcsak olyan lehetnék, mint az Instagram-lányok. Akik minden képükről visszamosolyognak rád. Akik forró csokit kortyolgatnak takarókba bugyolálva, akik az avarban sétálnak Martens-bakancsban és kötött pulcsiban, akik a tengerparton napoznak egy színes pléden, és akik még edzés közben sem izzadtak, fáradtak, vagy büdösek. Sosem sírnak, sosem mosódik el a sminkjük, minden ruha tökéletesen áll rajtuk, a ranglétra csúcsáról mosolyognak, mosolyognak, és mosolyognak.

És néha azt kívánom, bárcsak eldőlne alattuk a létra. Mert irigy vagyok rájuk, irigy vagyok arra, hogy tökéletesek, hogy tökéletes az életük, hogy mindent véghezvisznek, amit elterveznek, és mindent megkapnak, amit kérnek – vagy ha nem is így van, el tudják hitetni, hogy minden a legnagyobb rendben. Manipulálnak. Lehetnek akármilyen rohadtak, rothadtak belülről, pont úgy mosolyognak rád, mint a próbababák a kirakatokban, a legújabb trendek divatjait kampányolva. „Vedd meg, ez kell neked, így kell öltöznöd, hogy tökéletes lehess, mint egy próbababa!”

De valahol sajnálom őket. Vajon tényleg tökéletesek, vagy ha nem is, ekkora a lelki erejük? Nem roppannak össze? Nem botlanak bele a magas sarkaikba, és nem mennek neki a falnak, amikor fent hordják az orruk? Állandóan rajtuk van minden szempár, és beléjük karol minden kéz. De meddig? A próbababáknak próbabababarátaik vannak, akik saját magukkal törődnek, felmásznak egymás hátára, ha kell, egymás hajába kapaszkodnak, hogy magasabbra jussanak azon a létrán. Azok a szempárok csak elrévednek, vagy bámulnak is? A karok karolnak, vagy pedig kapaszkodnak? Ki tudja, meddig maradnak rajtuk a tekintetek, meddig maradnak érdekesek. Ki tudja, mikor rántják meg őket, amíg ki nem szakad a karjuk.

Hálátlan dolog lehet Instagram-lánynak lenni. Figyelni, ahogy nő a like-ok száma, ahogy pörögnek a közösségi oldalak, ahogy jönnek az üzenetek – de közben elfelejteni élni. Fodrászhoz járni és manikűröshöz, azzal törődni, hogy másoknak tetssz – és közben elfelejteni önmagadnak lenni. Mert ki is vagy, próbababa? Egy viaszbábú. Összegyúrtak, formára terveztek, megfestették az arcodat, és adtak a fejedre egy parókát – de ezer van még belőled, és még több. Egyedinek érzed magad ettől? Különlegesnek?

Néha távolról figyelem őket, két pislogás között. Hátha megtörnek. Hátha elkezdenek megolvadni, és a festék lefolyik róluk. Hátha az a hamis mosoly elernyed egy pillanatra. Hátha megremeg a hang, megrezeg a léc, és felfénylik, mi rejtőzik az üvegszemek mögött. Hátha egy pillanatra emberré válnak, elérhetővé, egyenrangúvá.

És ha sokáig nézem őket, rájövök, hogy sosem akarok ilyenné válni.