Mindig is jellemző volt rám, hogy váltogattam a legjobb barátaimat. Nem is - ők váltogattak engem. Sokszor voltam vak, sok mindent nem akartam meglátni - pedig meg kellett volna. Oviban két legjobb barátnőm volt, nem tudtam, hogy viperák csupán, akik összesúgnak a hátad mögött. Egy évvel idősebb voltam, elballagtam, és elvesztettem őket. Valószínűleg már nem is köszönnénk egymásnak. Ezután egy pár évig egyedül maradtam. Sosem ment könnyen a kapcsolattermetés, első osztályban talán két-három barátom volt, ők is fiúk - de több volt bennük a gerinc. Azt hiszem, kislánynak egy kicsit fiús voltam, jobban szerettem pisztolyokkal lövöldözni meg banditásat játszani, mint hajfésülősdit, de aztán beszippantott engem is a lánylét. Egy padba ültettek V-vel, akivel két teljesen külön világ voltunk, de az elején jól kijöttünk egymással. Mindenhova együtt mentünk. Rengeteget hazudott nekem, a családjáról, az anyagi helyzetéről, próbált fölém kerekedni, jobb lenni nálam, de én ezt nem akartam észrevenni, vagy ha észre is vettem, elfogadtam. Végig tudtam, hogy hazudik nekem, de ráhagytam. Jó neki? Csinálja. Nem érdekelt, ettől csak szánalmasabbá vált a számomra. Három év kellett ahhoz, hogy a hazudozásai miatt elhidegüljünk, keletkezett köztünk egy hatalmas űr, elvesztettem benne a bizalmamat, és külön utakra tértünk. De benne sem csalódtam akkorát, mint B-ben, (akit nem neveznék a teljes nevén) egy év leforgása alatt.

B-t onnantól kezdve kedveltem, hogy megismertem. Osztálytársak voltunk, mindig jó volt vele beszélgetni, hasonlítottunk, és tudtuk egymást támogatni. Egyeztek az érdeklődési köreink, hasonló dolgok foglalkoztattak, szerettem a karakterét, egyedi volt, gondolom ő is szerette az enyémet, merem remélni. Kár, hogy későn ébredtem rá, mennyire aranyos lány, és úgymond pocsékoltam az időmet valaki olyannal, mint V, akivel mindenben különböztünk azon kívül, hogy szerettük a Hannah Montana-t.

Van egy tudat alatti ragaszkodásom az emberekhez. Szeretek ahhoz a személyhez mindig közel lenni, akit a legjobban bírok, követni, vele lenni, mert így sosem érzem magamat magányosnak. Nem kell, hogy beszélgessünk, meg sem kell szólalnunk, csak szeretem tudni, hogy mellettem van, velem van, és ha megszólalnék, válaszolna. És így el tudom kerülni azokat a beszólásokat is, hogy „nézd már, folyton egyedül van, de nyomorék, senki se bírja!” De ez mellékes. Rosszul érzem magam egyedül.

Ötödik osztály közepén, de inkább hatodikban, már magabiztossággal ki mertem jelenteni, hogy B a legjobb barátnőm volt. Talán az az év volt a legszebb év mind közül, megtaláltam a helyemet, szert tettem sokkal értékesebb barátságokra, mint a fentebb említett személyek bármelyike (velük egyébként még mindig tartom a kapcsolatot) - de egyben ez volt az utolsó évem is. Átiratkoztam egy hatosztályos gimnáziumba, ötven kilométerre a szülővárosomtól. B először utánam akart jönni, meg akarta írni a felvételit. Nem tudom, hogy komolyan gondolta-e, de mindenesetre az édesanyja még aznap felhívta az enyémet, hogy „mit képzelek magamról, hogy manipulálom B-t, és olyanra kényszerítem, amit ő nem akar?” Ez egy kicsit fájt, mert én sosem vártam tőle el ilyesmit. Hittem abban, hogy akkor is tartjuk majd a kapcsolatot, ha már máshol tanulok, azt hittem, elég erős ehhez a barátságunk. De tévedtem.

Szerintem ne telt volna el olyan hét az évben, hogy ne kérdezte volna meg, hogy miért akarok elmenni. Kényszerítenek? Először egy kicsit benne volt a pakliban ez is, hiszen a szüleim fényes jövőt terveztek nekem egy magas színvonalú gimnáziumban. De a felvételi napján már én is úgy gondoltam, hogy akarom, ide akarok járni, és megcsinálom. Nem gratulált, amikor felvettek, pedig az ötödik legjobb felvételi lett az enyém. Az utolsó napokban azonban olyan kijelentést tett, ami még mindig fáj.

„Engem minden legjobb barátom elhagy.”

Mintha biztosra vette volna, hogy én most minden szálat elszakítok köztünk. Fájt. Azóta, hogy szétváltak az útjaink, hatszor találkoztunk, hatszor. Nem tartjuk a kapcsolatot, nem beszélgetünk, régebben írtam neki, de csak egyszavas válaszokat kaptam, felhívtam telefonon, felköszöntöttem, de mintha passzívan ellenállt volna, így én is beleuntam. Feladtam. Nem mondom, hogy nem hiányzik, vagy hogy nem gondolok rá, vagy hogy nem tölt el keserűséggel, hogy ez az egész így alakult, de így történt, és mindketten megváltoztunk. Tényleg külön utakra tértünk, és valószínűleg nincs egymásra szükségünk sem. Ha találkozunk, tettetjük egy kicsit, mintha minden ugyanolyan lenne, de mindketten tudjuk, hogy ez már sosem lesz ugyanolyan, és ha mégis így alakulna, akkor is megmaradna bennünk a tüske. Nem mondom, hogy az ő hibája, nem mondom, hogy az enyém, ez kettőnkön múlott, és elcsesztük.

B emlékére, akit elvesztettem.

~ Pillangó