Sosem elégnek lenni
2016.11.07. 14:00, Pillangó
Határozottan kijelenthetem, hogy én csak feldúlt lelkiállapotban vagyok alkalmas arra, hogy bármit is írjak. Sosem tudtam a boldogságról írni - nem azért, mert nem lennék boldog, vagy mert olyan rossz életem lenne, hogy ráfagyott a szám az arcomra és nem mozdul, egyszerűen azt át kell élni. A boldogságot mindenki ismeri. Az nem új érzés. Azt nem kell fejtegetni, az csak van, azt érezni kell, örülni kell neki. Ezzel szemben a szomorúság, a kétségbeesés, a harag, a magány nem állandó érzés, állapot, nem gyakori - bár valakinél nem is ritka. Nálam mostanában nem ritka, dehát ilyen ez a tinédzser létforma, olyan dolgokon kezdek el sírni, amiken régen nevettem, majd kinövöm (remélem). Ez a vers is egy gyengébb pillanatomban keletkezett, 2016. március 15-én, ami történetesen anyukám születésnapja volt, de ő betegeskedett, ez alapból levitte a nap hangulatát, én pedig még stresszeltem is magamat olyan gondolatokkal, amikkel nem kellett volna, és talán részben nem is illettek rám - mindenesetre ez az önpusztító hangulat ennek a versnek a létrejöttét eredményezte.
Sosem elégnek lenni.
Zöld almaként várni a sok piros között,
Bújócskakor álldogálni korhadt tölgyfa mögött.
Mert engem sosem kerestek meg.
...
Szétmarcangolt húsfalat voltam repedt tányéron,
Kisfalusi ház kertvárosi tájékon.
Egyszer úgyis lebont az idő.
Menhelyi kiskutya nagy dobozba ragadva,
Reménykedő hullám dagadva-apadva;
De a tenger mindig nagyobb.
Az én ablakomban foszlik utoljára a villany,
Újra-újra megsiratom, amit tegnap sírtam,
Fájdalmamat könyvbe vésve, rajta úgyis lakat,
Ami benne volt, az már benne is marad.
Kitörött hegyű ceruza a fiók mélyén valahol,
A hegye a többi után hiába araszol,
Attól még törött.
Ki bújik meg a grafit mögött?
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés