Egy rövid kis novellával érkeztem. Egyszerre sok olyan behatás, impulzus ért, amit egyszerűen nem tudtam szavakba önteni, csak azt tudtam, hogy a depresszió előbb-utóbb felemészt, ezért leültem, és éjfél tájékán, vibráló lámpafénynél és vibráló szemekkel az ágyamra a laptopommal az ölemben, és boldogsággá alakítottam az összes szomorú gondolatot. És fura, de nekem bevált. Sokkal pozitívabban tudtam gondolni minden másra utána, mintha megtisztította volna ez a novella a lelkem. Érzelmes ember vagyok, sírok, ha bántanak, sírok, ha boldog vagyok, gyakran emésztem magam, és gyakran járok a felhők felett. Ingadozás és szétszórtság jellemez. Szükségem van kis kapaszkodókra, hogy fel tudjak állni - de felállok. Pont ilyen a tánc is. Néha elesel, néha a magasba szökkensz. Egyszer fent, egyszer lent. Egyszer nyugodtan, egyszer szenvedélyesen. Az élet maga a tánc.

Táncolunk.

Erősen fogom kezeim között a derekát, míg ő a vállamon pihenteti a kezeit. Megbízunk egymásban. Szemtől szembe, test a testnek, lassan, finoman. Nem sietünk sehova. Körbefon valami titkos kis intimitás, mint fal, amit évek alatt építettünk fel. Tégláról téglára, kézről kézre. Néha egy kicsit megbillent a fal, vagy kicsit omladozott – de mindvégig meg tudtuk tartani, ki tudtuk támasztani. Pont úgy, ahogy egymást is támogattuk. Most is én vezetem, húzom lépésről lépésre, ütemezem, de ha nem lenne a karjaim között, nem lenne kivel törődnöm, és borulna az egész. Csak egy őrült lennék, körbe-körbe keringőzve a kellemes félhomályban. Meg is őrülnék, ha nem úgy lenne, ahogy most van.

Felkelünk reggel, egy ágyban, legtöbbször egy takaró alatt, hiszen én a sajátomat mindig lerúgom magamról. Mindig zsörtölődik is emiatt. Közösen megisszuk a reggeli kávét, ő az újságot olvassa, én az arcát. Felöltözünk, az ajtóban egy búcsúcsókkal elválnak az útjaink, előbb indul munkába, és figyelem, ahogy a háta egyre távolodik tőlem, majd becsapódik mögötte az öreg kapu ajtaja. Ez a napom legrosszabb pillanata. Dolgozunk, ebédszünetben felhívjuk egymást, megkérdezem, hogy mi történt vele, megkérdezi, hogy mi történt velem. Panaszkodok az ebédre, amit csomagolt nekem, néha megsértődik, és lecsapja a telefont, de már hozzászokott. Délután elmegyek elé autóval, hogy ne kelljen hazagyalogolnia, hálából néha engedi, hogy megálljak egy gyorsbüfé előtt. Otthon mással foglalatoskodunk, de legtöbbször egy helységben. Én TV-t nézek, és ha éppen úgy tartja a kedve, elküld boltba, hogy ne legyek láb alatt, amíg takarít. Mikor hazaérek, panaszkodik, amiért sosem segítek neki, és ez így van rendjén. De az este a kettőnké. A ponttól, hogy leülünk vacsorázni, a pillanat csak a miénk. Onnantól mindketten szabadok vagyunk. Elhelyezkedünk a kanapén, a háttérben szól valami, miközben beszélgetünk, miközben engedi, hogy átkaroljam, miközben engedi, hogy a hajával játsszak, mert túl fáradt hozzá, hogy ellökje a kezem. És boldogok vagyunk.

A mi életünk mindig is egy tánc volt. Ütemezett, mégsem monoton. Feszes, mégsem sietős. Gyengéd, mégsem erőteljes. És ha csak egyszer is félrelépnénk, borulna az egész. Imádok vele lenni, imádok vele élni. Imádom ezt a lágy keringőt, ezt a szenvedélyes tangót, ezt a vad salsát. Más partnerrel, már a lábam sem mozdulna.

Észre sem veszem, ahogy a szám megtalálja a száját – csak ösztönből jön, és így szívből is. Mindketten elfelejtünk lépni, ahogy szorosabbra fonja a karjait a nyakam körül, miközben a zene továbbra is darabokra töri ezt az átlátszó, törékeny csendet. Tudom, hogy utálja a bluest, hiszen én imádom. Ahogy én is utálom a feketét, mert ő szereti. Én imádok táncolni, ő utál, de muszáj néha kompromisszumokat kötnünk. Más párok is táncolnak, nem? A lány estélyiben, a fiú szmokingban, egy hatalmas, csillogó bálteremben. Mi pedig sosem megyünk ilyen helyekre, és nem is szeretnénk. Mindketten magunkra képzeljük az elegáns öltözéket, ahogy a nappaliban keringőzünk, és néha nekimegyünk a bútoroknak. Nekünk megfelel. Mindig is imádtam viszont, hogy imádta az őrült ötleteimet. Mint mikor felült velem a villamosra, és eljött velem több száz kilométerre, hogy hazastoppoljunk. Lehettünk talán húsz évesek. Vagy mikor majom jelmezben végigjártam a várost egy „Ölelj meg” feliratú táblával, és elkísért engem – megjegyzem, elég távolról, hogy ne tekintsenek minket ismerősnek. De azért elkísért. Az ötleteim legtöbbször rendre kudarcba fulladnak. De ez is az élmény része, nem igaz?

A kapcsolatunkat viszont sosem engedem kudarcba fulladni. Csak őt akarom megfojtani a szeretetemmel, amiért ő fojtogat a boldogsággal, hogy vele lehetek, hogy mindenem hozzá kötődik, hogy mindenemnek birtoklója.

Elhalkul a zene, de már rég nem arra figyelünk. Érzem vibrálni a bőrét a bőröm alatt, érzem a lélegzetét az ajkaimon, érzem az ujjait a hajamban, érzem a szívét, ahogy ver, és inkább meghalnék, minthogy eldobjam ezeket magamtól. A zene megáll, a CD nem forog tovább, de a szíve dobog, és a vére áramlik a testébe akadatlanul. A mellkasomon fekszik már, a kandalló fényét figyeli, ahogy betölti a sötét kis szobát. Tanulmányozza. Én az arcát figyelem, ahogy a lénye betölti a lelkemet. Tanulmányozom.

Újraindul a lemez. Halkan, beletörődve sóhajt, lassan elvigyorodom, és ismét felkérem. Kezdjük az egészet elölről. Felkelünk reggel, együtt, lefekszünk este, együtt, és minden ismétlődik és ismétlődik, de sosem unalmasan.

A mi életünk mindig is egy tánc volt. Amerre léptünk, elnémult a tömeg, ahogy eltoltuk egymást, úgy rántottuk, és ha meghajlunk majd valaha, rózsák lepik majd el a színpadot.