Nem tudom helyesen kezelni az érzelmeimet. Ha valami lesújt, képtelen vagyok feldolgozni, mellőzni, egyszerűen hatással van mindenre, ami történik velem. Az eredményeimre, az életkedvemre, a hagulatomra.

De általában nem tudom, mi van. Néha olyan érzés kerülget, mint mikor lenyomnak a víz alá, és ha kinyitod a szád, megtelik a tüdőd vízzel, ha nem, felemészt a kongó üresség benne. Sajnos olyan emberekkel vagyok összezárva egy légtérbe életem nagy részében, akik folyamatosan a víz alá nyomnak. Ha beszélni akarok, ha vissza akarok szólni, ha el akarom mondani, hogy én is élek, hogy van véleményem, hogy nem lehet egy lelketlen testként kezelni, csak rosszabb lesz a helyzetem. Kinevetnek, átnéznek rajtam, eltaposnak. Ha az ember öt napot szótlanul tud, előbb-utóbb az utolsó kettőn sem ered meg a nyelve.

Kezd ismét rámtörni az az érzés, hogy nem vagyok elég. Nem áll jól a kezemben a hangszer, pedig kétszer annyit gyakorlok, mint eddig. Nem tudok jól teljesíteni, pedig kétszer annyit tanulok, mint eddig. Próbálok aludni, de egyre fáradtabb vagyok. Azért várok valamit, mert előbb lesz vége. És ez nem egészséges.

Kitűztem a céljaimat egy parafatáblára, de olyan, mintha mások azokkal a kis cetlikkel dartosnának. Vajon melyiket adom fel előbb? Vajon melyikbe találnak bele?

Nem tudok jó döntéseket hozni. Megsajnálok valakit, miközben tudom, hogy csak kihasználni akar. Megtette már. Újra meg fogja. Túl nagy a szívem, mégha mások azt hiszik, hogy nincsenek is érzelmeim. Valaki siratja a régi énem, pedig ugyanaz maradtam. Csak talán őszintébb. Valaki emlékét én siratom, de ő igazából nem változott, csak én voltam vak észrevenni, hogy KÖNNYEN KAP LÁNGRA.

Nem igazán tudom leírni, levezetni, amit érzek. Mostanában sokat edzek, addig üres az agyam, addig jó. Meghalok közben, de semmi más nem jár a fejemben. Mindig így kéne, de mint mondtam, nem tudom helyesen kezelni az érzelmeimet. Megint hiányzik valami, amit pár hónapja már visszaszereztem.

Lelki egyensúly.