Nem ez volt életem legszerencsésebb napja, sőt. Már rögtön a legelején rányomta a bélyeget, hogy úgy ahogy volt, totál K.O.-vá vált a telefonom. Kikapcsolt, azóta nem kapcsol be, bármit csinálok, bármit nyomok meg, felvillan, hogy 'Android', aztán elsötétül a képernyő. Néha már önmagától. Az egyetlen, amit kijelz, az az, ha tölt, azzal meg mondhatni semmire sem megyek. Két éves volt a telefon, egy Sony Xperia M2, és tényleg szinte semmi baja nem volt, én imádtam. Néha kicsit laggolt, néha random kikapcsolt és szoftvert frissített, de ezen felül teljesen jól működött, éppen ezért nem is értem, mi okozhatta a hirtelen halálát. Annyi a szerencsém, hogy az SD-kártyámon volt minden képem és zeném, de egyébként az összes alkalmazásom elveszett, azok is, amiken az edzésterveket vezettem és a fogyásom. Azokért különösen fáj a szívem, meg félek, hogy az SD kártya esetleg megsérült. Most egy négy éves telefont használok, vánszorog mint állat, telefonálni lehet vele meg egy Messengert le tudtam rá telepíteni, most egy ideig így leszek, és keresgélek új teló után, mert ez a kis Samsung Duos a folyamatos laggjával igazán felcsesz, amúgy nem is lenne vele baj, akkor anno is ezért cseréltem le. Reméljük a legjobbakat. LG-kkel szemezek, talán valami lesz belőle, lehetőleg minél előbb. (Hozzáteszem, nem a szüleim tárcáját tervezem terhelni vele.)

Mint megtudtam, Fehérköpeny-szindrómám van. Nem tudtam, hogy van erre név, de a jelentése annyi, hogy rettenetesen félek a vérnyomásméréstől, az orvosi vizsgálatoktól, a rendelőktől, a vérvételtől, minden, ami a kórházzal kapcsolatos. Mint kiderült utólag, ezt apukámtól örökölhettem. Védőnői szűrésen vettem részt, súlyt, magasságot mértek, meg megvizsgálta, hogy jók-e a szemeim, és meglepetésemre-örömömre minden számjegyet le tudtam olvasni azokról a táblákról, amik minden szemészeten vannak. (Mivel szemüveges vagyok, és elég erős szemüveget használok már így is, nagyon nem akarom, hogy tovább romoljanak a szemeim. Lézeres szemműtétet is szeretnék egyszer, ha már megállt a romlás, de nagyon félek tőle.) Ezek után következett a vérnyomásmérés. Rólam azt kell tudni, hogy ilyenkor duplájára megy fel a pulzusom, elkezdenek remegni a kezeim-lábaim, levegőt is alig bírok venni, és még utána is remegek vagy 5 percig. Elmondtam ezt a védőnőnek, szerencsére megértő volt, persze az eredményem nagyon magas lett, a vérnyomásom nem is, de a szívverésem a torkomban éreztem, hát még mikor a műszer felment 120 körülre... Erre számítottam. Azt tanácsolta, hogy a biztonság kedvéért mérjem otthon, hogy ezt biztos csak a szindrómám teszi-e, és esetleg meglátogathatnám a kardiológiát. Ettől is eléggé beparáztam, de otthon mértem magamnak egyet, közel sem volt annyira magas, sőt még a normál kategóriában volt, ez némileg megnyugtatott.

Délután hegedűórám volt, ahol szerencsém volt megismerkedni egy irtó érdekes fazonnal. 30 év körüli férfi, elég szögedies beszéddel, meg sárga körmökkel, és a stílusa is érdekes volt, de nagyon tiszteltem benne azt, hogy ismét arra az elhatározásra jutott, hogy tizenévek után ismét különórákat fog venni, hogy felfrissítse a hegedűtudását. Ez szerintem egy nagyon szép dolog, nagy elhatározás kelhetett ehhez. Az óra egyébként másfél órás volt, fogjuk rá, hogy nem voltam annyira béna.

...de legalább PÉNTEK van. Annyi dogát írtam a héten, hogy a következőre már semmit sem kell tanulnom, szóval szabad vagyok. Ilyenkor gáz, hogy nincs telefonom, eléggé hiányolom, nagyon össze vagyok vele nőve sajnos. Videónézésre meg zenehallgatásra használtam leginkább, és ez most kiesett. :/ Hát ez van. Annyival többet tudok blogolni unalmamban. :D