El sem tudjátok képzelni, hogy mennyire hiányzott már a versírás. Nagyon elszoktam tőle. Kisebb koromban volt egy kis jegyzetfüzetem, emlékszem, zöld volt és Toy Storys, még mindig őrizgetem, néha fellapozom és jókat derülök. Mindenhova magammal vittem, és ha volt tíz szabad percem, elővettem, és verset írtam. Mindegy volt, miről. Néha arról, hogy mennyire unatkozom, vagy hogy éhes vagyok, vagy rímekkel írtam le, hogy mi volt a suliban, de nem voltam kételyeim magammal szemben. Írtam, mert szerettem írni - aztán megfertőzött a bizonytalanság, és az önmagammal szembeni elégedetlenség. Először túl gyorsan akartam fejlődni, és elkeserített, hogy sosem voltam elégedett azzal, amit csináltam, másnapra már csak grimaszoltam a kezemben tartott papírra, vagy MEGSEMMISÍTETTEM. Másrészt láttam, hogy sok kortársam mennyivel jobban ír verset, és milyen szépeket, én meg... És ezek után szinte nem mertem tollat fogni, mert nem akartam elkeseredni ismét. Pedig, azok az évek, amikor nem muszájból csináltam, hanem élvezetből és gondtalanul, hozták a legnagyobb fejlődést. Mára már túlléptem nagyjából az ilyen bizonytalanságokon, mert már nem érzem úgy, hogy nekem írnom KELL, csak írok, mikor jól esik - de sokkal kritikusabb szemmel alkotok meg minden egyes sort. A szombat este is egy ilyen pillanat volt, felcsaptam egy teljesen üres kis noteszt, és írtam. Egyelőre tetszik. Ki tudja meddig. Lehet két héten belül szörnyülködni fogok. Meglátjuk.