Pont az elmúlt napokban ismerhettétek meg Makacsot. Őt, aki betöltötte az üres lyukakat az életemben, a lelkitársam, akire mindig számíthattam, aki megtanított szeretni és kötődni, és aki teljessé tette a családunkat. Mi nem négy fő voltunk és egy kiskedvenc, mi öten voltunk.

Március 29-éig, a napig, amikor Makacs meghalt. Hétfő hajnalban történt, március 27-én, három hónappal azután, hogy befogadtuk, hogy elütötték, valószínűleg egy motoros. Egész délelőtt egyedül szenvedett ott, ahol apukám megtalálta munkából hazafele. Még élt, de sokkot kapott. Az állatorvos megröntgenezte, és bár törése nem volt, szinte biztos volt, hogy le fog bénulni, és két nyílt sebe is volt. Kapott fájdalomcsillapítót, másnapra reggelre már nem érezte a hátsó két lábát és a farkát sem. Bele sem merek gondolni, milyen lehetett lassan semmivé válni, mint macska, és egy tehetetlen testnek lenni. Nem tudott ugrani, futni, nem volt étvágya, nem ivott - megszűnt macskának lenni. Élni akart, és nem tudott. Szeretni akart, de nem tudott. Hétfő este bent aludt a házban, és két lábon elkúszott a szüleim szobájáig. Velük akart lenni. Kapaszkodni beléjük. Szerda reggelre eltűnt, az udvarunk egy titkos zugába bújt, meghalni. Apa visszavitte az állatorvoshoz, aki azt mondta, egy, legfeljebb kettő napja van hátra. Ezért hát elaltattuk, hogy ne szenvedjen tovább.

Én minderről csak pénteken értesültem, mivel koleszban voltam, és a szüleim tudták, hogy összetörök lelkileg. Úgy érzem, mintha egy darabot vágtak volna ki belőlem, és annyira fáj, hogy szavakkal leírni nem lehet. Nem lehettem vele az utolsó pillanataiban, nem simogathattam meg még utoljára, mikor szüksége volt rám, hiszen én ragaszkodtam hozzá a legjobban, és hiszem, hogy ő is hozzám. Borzalmas érzés ez a tehetetlenség, hogy már nem mondhatom el neki, hogy mennyire szeretem. Az udvarunkban lett eltemetve, egy kő jelzi a sírját, és pár virágszál. Sosem sírtam még ennyit életemben, és semmi nem fájt ennyire. Néha, ha úgy érzem, kiszakad a szívem a helyéről, kiülök hozzá. Egy picit megnyugtat, de csak még jobban úgy érzem, felrobbanok belül, hogy nem érem el, hogy csak azt a követ tudom szorongatni, hogy nem hallja, amit mondok neki.

És nem tudom, hogy történhetett ez. Miért pont ő? Miért pont most, mikor olyan szép élete lehetett volna? Nem így kellett volna történnie. Más nem becsüli, amije van, én imádtam őt, és mégis elveszítettem. Előtte soha nem értettem, milyen érzés lehet elveszíteni egy állatot, de most úgy sírok, mintha egy testvérem vesztettem volna el. Egy felem. Egy igazi családtagot. De nem csak én érzek így. A család férfitagjai nem mutatják ki, anyukám és én pedig bármikor, hogy mennyire fáj. Néha lopva a teraszra lesünk, hátha ott ül a kis kosarában, összegömbölyödve, mint egy kis fánk, és szuszog, vagy nézelődik. De nincs ott.

Mindenről ő jut eszembe. Eddig a zene lenyugtatott, de most mindegyikben találok egy olyan sort, ami eszembe juttatja. Éget a lelkiismeret. Bárcsak több időt töltöttem volna vele, akár az összeset. Bárcsak minden percben elmondtam volna neki, hogy mennyire szeretem. Bárcsak visszapörgethetném az időt. Hiányzik az édes kis hangja, ahogy felnyávog. Hiányzik, ahogy szemezünk, ahogy elalszik az ölemben, ahogy simogatom, hiányzik az a citrusos illata, hiányzik, ahogy karmolgat, ahogy játszunk, ahogy nézem, ahogy eszik. Bárcsak csak elszökött volna. Azt el tudnám fogadni. Ha önakaratából elmegy, legalább él. Nekem mindegy, hogy hol, csak éljen.

Nem tudom, mikor leszek túl ezen, semmi sem segít. Folyamatosan a képeit nézegetem. Kétszer annyit edzek, hogy legalább akkor ne gondoljak rá, de nem megy, mindig visszatérnek hozzá a gondolataim. Nem tudom kizárni őt a fejemből még öt percre sem. Nem érzem úgy, hogy ennek az állapotnak valaha vége lesz. Én voltam a legeslegszerencsésebb gazdi a világon, és sosem felejtem el azt a három hónap boldogságot, amit adott nekem.

Undorítónak érzem magam. Most a testvérét, Spurit etetjük, aki minden este azóta is megjelenik nálunk. Nem pótolni akarom, én csak szeretni akarok valakit, aki annyira hasolít rá, hogy megtéveszt a szemem, és néha úgy hiszem tényleg ő az. Eszembe juttatja, hogy Makacsnak milyen jó élete volt itt. Spuri sokkal óvatosabb, mint ő, ahogy kimegyünk a teraszra, már spurizik is el, lehetetlen megsimogatni, nem tudom, hogy valaha sikerül-e, de már a látványa is megnyugtat. Makacs biztos örülne neki, hogy gondoskodunk a testvéréről. Én ebben hiszek. De remélem tudja, hogy senki sem tudja helyettesíteni őt.