Egy rövid kis novellával érkeztem. Egyszerre sok olyan behatás, impulzus ért, amit egyszerűen nem tudtam szavakba önteni, csak azt tudtam, hogy a depresszió előbb-utóbb felemészt, ezért leültem, és éjfél tájékán, vibráló lámpafénynél és vibráló szemekkel az ágyamra a laptopommal az ölemben, és boldogsággá alakítottam az összes szomorú gondolatot. És fura, de nekem bevált. Sokkal pozitívabban tudtam gondolni minden másra utána, mintha megtisztította volna ez a novella a lelkem. Érzelmes ember vagyok, sírok, ha bántanak, sírok, ha boldog vagyok, gyakran emésztem magam, és gyakran járok a felhők felett. Ingadozás és szétszórtság jellemez. Szükségem van kis kapaszkodókra, hogy fel tudjak állni - de felállok. Pont ilyen a tánc is. Néha elesel, néha a magasba szökkensz. Egyszer fent, egyszer lent. Egyszer nyugodtan, egyszer szenvedélyesen. Az élet maga a tánc.

Táncolunk.

Erősen fogom kezeim között a derekát, míg ő a vállamon pihenteti a kezeit. Megbízunk egymásban. Szemtől szembe, test a testnek, lassan, finoman. Nem sietünk sehova. Körbefon valami titkos kis intimitás, mint fal, amit évek alatt építettünk fel. Tégláról téglára, kézről kézre. Néha egy kicsit megbillent a fal, vagy kicsit omladozott – de mindvégig meg tudtuk tartani, ki tudtuk támasztani. Pont úgy, ahogy egymást is támogattuk. Most is én vezetem, húzom lépésről lépésre, ütemezem, de ha nem lenne a karjaim között, nem lenne kivel törődnöm, és borulna az egész. Csak egy őrült lennék, körbe-körbe keringőzve a kellemes félhomályban. Meg is őrülnék, ha nem úgy lenne, ahogy most van.