Indulok2017.03.31. 00:00, Pillangó
Szinte egyidőben keletkezett az ezelőtt posztolt verssel, ezért aligha tudnék elmondani bármi újat róla. Ez egy tipikus random vers. Nem tudom rávetíteni a saját életemre, nem kapcsolódik hozzám, nem érzem át, bár az irodalomtanárok biztos mindent bele tudnának magyarázni. Egyszerűen csak jól esett írni valamit. A másik jobban tetszett, talán mert azt tudom magamhoz kötni, de ez sem az eddigi legrosszabb versem. Legalábbis, vannak benne rímek. :'D Noha számomra egy vers nem attól vers, hogy rímel.[Egyébként olyan jól néznek ki azok a kávék a bal oldali képen, olyan jól esne most egy, meg úgy amblokk olyan jól néznek ki a kávés/noteszes/olvasgatós/szemüveges/lazulós délutános képek, imádom őket, ahogy észrevehettétek már. Ez a barnás árnyalat amúgy is remekül passzol a blog hangulatához, kicsit fel is dobja.]
Nem tudom, mikor indulok.
Csendben telnek a hónapok.
A sarokban ott a kuffer,
Mintha azt mondaná, "indulj már el".
...
Jó volna2017.03.28. 12:30, Pillangó
El sem tudjátok képzelni, hogy mennyire hiányzott már a versírás. Nagyon elszoktam tőle. Kisebb koromban volt egy kis jegyzetfüzetem, emlékszem, zöld volt és Toy Storys, még mindig őrizgetem, néha fellapozom és jókat derülök. Mindenhova magammal vittem, és ha volt tíz szabad percem, elővettem, és verset írtam. Mindegy volt, miről. Néha arról, hogy mennyire unatkozom, vagy hogy éhes vagyok, vagy rímekkel írtam le, hogy mi volt a suliban, de nem voltam kételyeim magammal szemben. Írtam, mert szerettem írni - aztán megfertőzött a bizonytalanság, és az önmagammal szembeni elégedetlenség. Először túl gyorsan akartam fejlődni, és elkeserített, hogy sosem voltam elégedett azzal, amit csináltam, másnapra már csak grimaszoltam a kezemben tartott papírra, vagy MEGSEMMISÍTETTEM. Másrészt láttam, hogy sok kortársam mennyivel jobban ír verset, és milyen szépeket, én meg... És ezek után szinte nem mertem tollat fogni, mert nem akartam elkeseredni ismét. Pedig, azok az évek, amikor nem muszájból csináltam, hanem élvezetből és gondtalanul, hozták a legnagyobb fejlődést. Mára már túlléptem nagyjából az ilyen bizonytalanságokon, mert már nem érzem úgy, hogy nekem írnom KELL, csak írok, mikor jól esik - de sokkal kritikusabb szemmel alkotok meg minden egyes sort. A szombat este is egy ilyen pillanat volt, felcsaptam egy teljesen üres kis noteszt, és írtam. Egyelőre tetszik. Ki tudja meddig. Lehet két héten belül szörnyülködni fogok. Meglátjuk.
Jó volna repülni. Szállni.
Nem egyhelyben álldogálni.
Suhanni a napfényporban,
Nézni, ahogy lángra lobban
A hajnal.
...
Kerestünk2016.12.04. 10:00, Pillangó
Valahányszor kijelölök magamnak egy témát, amiről írni szeretnék, mindig valami teljesen más lesz belőle. Nekem nem megy ez a húzzunkráegysémát dolog, és általában annyira káosz az egész sokrétűek, hogy egy irodalom tanár se tudná belemagyarázni, hogy ez igazából egy troceusokból és spondeusokból felépített semmi, ami kifejezi a költő zavart lelkivilágát. (Gosh, NEM, ne magyarázzuk már mindenbe bele, komolyan!!! Egyébként miért csinálják mindig ezt? Furcsa állatfaj a tanár, az hétszentség...) A lényeg az, hogy nem egy ilyen verset terveztem megalkotni, és fogalmam sincs, hogy miről szól, de úgy gondoltam, hogy ez most kivételesen nem megy a darálóba, mert jobb ez versnek, mint kolbásznak lol. (A legtöbb versemmel így vagyok egyébként, nem tudom elmondani, hogy miről szólnak, ezért címet sem tudok igazán adni nekik, csak meglátom az első szót, aminek halvány értelme is van, és ráhúzom - de legszívesebben csak sorszámoznám őket. Úristen, hogy fogok én nevet adni majd a gyerekemnek??)
Mindig tudtam, hogy rejtegetsz valamit.
Valamit, a lelked mélyén, titkos zárak mögött,
Összegyűltek a felhők a fejed fölött,
És némán énekelted életed dalát,
Mert hangod már nincs,
Csak egy bezárt kis kanári vagy.
Plüssmackó2016.11.22. 16:05, Pillangó
Alapjáraton nem voltam olyan, aki nagyon tudott kötődni a kis plüssállatkáihoz. Imádtam őket, játszottam velük, szerettem, hogy puhák, hogy melegek, hogy tökéletes párna funkciójuk van, és rosszul is éreztem magam, ha a kedvencem, Patkó, az unikornis, aki lassan 12 éve van meg, otthon maradt egy nyaralás során, mégsem úgy tekintettem rájuk, mint az amerikai filmekben. Nem neveztem őket a legjobb barátaimnak, nem tartottam őket fontosnak elnevezni, mindegyiket egyesével, csak a kedvenceim kaptak nevet, bár azokat is elfelejtettem már. Ez a vers most mégis egy plüssmaci és egy crush ellentétéről szól, beteg pillanatban születhetett úgy este tizenegy óra körül, de remélhetőleg ez nem von le annyit az értékéből. :D
Kiskoromban kaptam egy puha bundás kismacit,
Zöld gyapjúsálacska volt a nyakára tekerve.
Menedékké vált, mikor vihartól rettegve
Ültem a sarokban a fejemen pléddel,
De ő mindig átfogott félkézzel,
S már nem ijesztett meg sem eső, sem villámlás, még árvíz sem, vagy tornádó.
Vagyis jöhetett tsunami, de nem volt erősebb kötél,
Gyermekszemmel hős, felnőttként egy plüss.
Most meg vagy te, aki gyakran büdös.
...
Sosem elégnek lenni2016.11.07. 14:00, Pillangó
Határozottan kijelenthetem, hogy én csak feldúlt lelkiállapotban vagyok alkalmas arra, hogy bármit is írjak. Sosem tudtam a boldogságról írni - nem azért, mert nem lennék boldog, vagy mert olyan rossz életem lenne, hogy ráfagyott a szám az arcomra és nem mozdul, egyszerűen azt át kell élni. A boldogságot mindenki ismeri. Az nem új érzés. Azt nem kell fejtegetni, az csak van, azt érezni kell, örülni kell neki. Ezzel szemben a szomorúság, a kétségbeesés, a harag, a magány nem állandó érzés, állapot, nem gyakori - bár valakinél nem is ritka. Nálam mostanában nem ritka, dehát ilyen ez a tinédzser létforma, olyan dolgokon kezdek el sírni, amiken régen nevettem, majd kinövöm (remélem). Ez a vers is egy gyengébb pillanatomban keletkezett, 2016. március 15-én, ami történetesen anyukám születésnapja volt, de ő betegeskedett, ez alapból levitte a nap hangulatát, én pedig még stresszeltem is magamat olyan gondolatokkal, amikkel nem kellett volna, és talán részben nem is illettek rám - mindenesetre ez az önpusztító hangulat ennek a versnek a létrejöttét eredményezte.
Sosem elégnek lenni.
Zöld almaként várni a sok piros között,
Bújócskakor álldogálni korhadt tölgyfa mögött.
Mert engem sosem kerestek meg.
...
|