2016.11.02. 19:01, Pillangó
Valami ott bent már régóta feszít,
de csak most adtam neki nevet.
Régóta éreztem nyakamon
a szorító kezet.
Egyre csak szorult;
körme belevájt a bőrbe,
s folytak a vércseppek a hideg márványkőre.
„Nem lehet mindig színlelni a mosolyt”,
gondoltam, ahogy az eső keresztülfolyt világom ablakain,
„egyszer majd beázik a tető”,
s eközben csepergett az eső.
Túl kellene lépni egy magas küszöböt,
de mit ér az agy, ha a láb törött,
s csak esni lehet súlytalan?
Sokszor gondolkozom, vajon miért van az ember,
elalszik este, felkel reggel - ha;
kávét iszik habbal, és arról álmodozik,
hogy este meleg lesz a paplan;
majd elindul, menetel szakadatlan,
versenyt fut az óramutatóval,
és veszít.
Feszít bennem a szív,
bordák közt repkedő sas,
akit csalogat a szabadság,
nem ócska kanári, szökkenő kis cinege,
hanem az egek hercege.
Régóta csak a saját könnyeim iszom,
és összefeszülnek a fogaim, mint feszes izom
- bárcsak kiköphetném.
Az ember először nyelni tanul,
s csak utána rág,
végigkarcolja a torkát a sok szeméttel,
s emelt fővel ellépdel,
hogy titokban kihányja.
S az ember csügged egyre el, néha összeesik,
csak felrángatják, hoggy visszazuhanjon,
pár centivel előbbre,
mindig csak azt hallja, „menjetek csak előre",
de nyilak állnak ki a hátából.
Ezért félsz a társaktól, ha fedeznek,
irányíts, ők eveznek!
Különben megfulladsz.
A tintapacák sem maguktól folynak össze,
a sok papírlapot kösse össze,
aki még látja a végét az elején.
Meleg az a paplan?
Menetelsz akadatlan,
de minek?
Az élet jéghideg.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó