Csak te voltál nekem. Senki másra nem számíthattam, az évek sodrása alatt elragadta őket tőlem az ár. De te ott voltál, te védtél, te elém álltál, és akár az életed is feláldoztad értem. Erős voltál és bátor, mertél élni, az álmaidról meséltél, és én élvezhettem a szemedben a ragyogást. Gyönyörű volt, és megunhatatlan.

Egy villanyoszlopnak támaszkodva nézem a csonka, kék eget. A hideg levegő óvóan ölel körbe, de eltaszítva magamtól húzom fel a kabátom cipzárját. Leheletem apró bárányfelhőket sodor, melyek úgy süvítenek ki a torkomon, ahogy egy vulkán kráteréből a kövek. Enyhén didergek, a lámpák halovány izzói vibrálnak, néha kiégnek, majd újragyulladnak. Lehunyt szemekkel hallgatom, ahogy a távoli templomóra harangja énekel párat, majd az is elhal. Minden véges.

- Játsszunk szellemeset! – mondta, szinte rikkantotta izgatott mosollyal az arcán, ragyogó csillagokkal mogyoróbarna szemeiben. – Játsszuk, hogy senki sem lát, senki sem hall, váljunk köddé, repüljünk át a falakon!

Belementem a játékba. Senki sem hallott, senki sem látott. Köddé válva szálltunk az égen, akár két madár.

Aztán felnőttünk. Most a tömeg közepén állunk és ordítunk. Senki sem hall, senki sem lát.

Szellemek lettünk.

A homokban letelepedve, alkaromon megtámaszkodva, napszemüveggel az orrnyergemen meredek a távolba. Mások talán csak egy, a mélykék tengerben gyönyörködő srácot látnak bennem, aki örömét leli a ragyogó, aranysárga, vízen átívelő hídban, melyre felkapnak a veszett, habzó szájú mindenre elszánt hullámok. De szomorú szemeim egy lányon állapodva kutatnak olcsó emlékek után. A barátjával sétál kézen fogva, ide hallom, ahogy nevet, s apró csilingelő csengők jutnak róla eszembe. Őt látom benne.