A homokban letelepedve, alkaromon megtámaszkodva, napszemüveggel az orrnyergemen meredek a távolba. Mások talán csak egy, a mélykék tengerben gyönyörködő srácot látnak bennem, aki örömét leli a ragyogó, aranysárga, vízen átívelő hídban, melyre felkapnak a veszett, habzó szájú mindenre elszánt hullámok. De szomorú szemeim egy lányon állapodva kutatnak olcsó emlékek után. A barátjával sétál kézen fogva, ide hallom, ahogy nevet, s apró csilingelő csengők jutnak róla eszembe. Őt látom benne.

A homokban letelepedve, alkaromon megtámaszkodva, napszemüveggel az orrnyergemen meredek a távolba. Mások talán csak egy, a mélykék tengerben gyönyörködő srácot látnak bennem, aki örömét leli a ragyogó, aranysárga, vízen átívelő hídban, melyre felkapnak a veszett, habzó szájú mindenre elszánt hullámok. De szomorú szemeim egy lányon állapodva kutatnak olcsó emlékek után. A barátjával sétál kézen fogva, ide hallom, ahogy nevet, s apró csilingelő csengők jutnak róla eszembe. Őt látom benne.

Már megint fantáziálok. A meleg szellő végigsimít borzas tincseimen, majd elsuhan és belekap a lány dinnyeszínű szoknyájába, megmarkolja a sötétbarna loknikat. Mikor egy pillanatra idenéz, arcában más arcát látom, szemei zöldből mogyoróbarnává válnak, ajkai az én nevemet suttogják, és én ismét bedőlök a saját őrületemnek.

Mi is andalogtunk valaha a forró napsugarak kereszttüzében ezen a strandon, összekulcsolt ujjakkal, szélesen mosolyogva.

Emlékszem a napra, mikor valahol ugyanitt ültünk pár haverommal, üveggel a kezünkben, bömböltetve valami semmitmondó, felkapott popslágert. Akkor láttam őt először. Talán az alkohol bódított el, de sokkal inkább a szépsége, a sudár tartás és a huncut grimasz, amivel egyszer viszonozta a tekintetem. Valamelyik barom mellettem felröhögött elvarázsolt arcomat látva.

 Nem kaphatod meg.

És fogadtunk egy karton sörben, hogy meghódítom, majd eldobom magamtól. Egy hónap állt rendelkezésemre. Úgy futottam utána, mint egy botladozó félholt. Kicsit ködös volt a világ, a távolról is érezhető parfümje pedig még inkább elbódított.

- Dave vagyok – mutatkoztam be levakarhatatlan mosollyal. – A szárnyad törött vagy a szarvad?

- A vasvillám keresem. Julie. – Ekkor láttam meg benne a kalandot. Magamban pedig felébresztettem a kalandvágyat.

Egy hónap sok idő – gondoltam akkor, megrészegülten. Elkértem a számát, majd visszaléptem a többiekhez, a nyeregben érezve magam. Napokig nem is kerestem, csak néha csekkoltam a telefonom, ellenőrizve, hogy nem törlődött-e ki. A végére már fejből tudtam az egészet és ahányszor ránéztem, előttem volt szép arca. Mikor nem bírtam tovább, felhívtam. Már a második csengésre felvette nekem, és tudtam, a nyereményt szinte a markomban tartom. Vagy inkább csak hittem.

Bájcsevejjel indítottunk. Olyanokat kérdeztünk egymástól, amik alapján be lehet azonosítani valakit, mint a nyomozós filmekben. Ő egy zavart, pirulós kislány volt, én egy mindenre elszánt, felvértezett harcos. Szendén mosolyogva kérdezgetett, én pedig felsőbbrendűnek éreztem magam. Az enyém vagy. Ez járt végig az eszemben. Egy eszköz volt pár pillanatnyi örömért. Nem is hittem, hogy közben kezdte az okozni a legtöbb örömöm, hogy vele sétálhattam.

Átléptük az ismerkedés határát, kezdtük egymás gondolataiba látni, belenézni a tükörbe és a másikban gyönyörködni. Egyre jobban érdeklődtünk, a kettőnk közti különbségek lassan elmosódtak, mintha felszakadt volna a gát, hogy a víz magával sodorjon. Általában az utcákat jártuk, vagy tengerparton ücsörögtünk késő estig. Talán szándékosan, mindig addig didergett nekem, míg nem adtam rá a pulóverem. Láttam a ravasz csillanást a szemeiben, ahogy a vállára terítette.

- Keresed még a vasvillád?- kérdeztem egyszer átölelve az ölemben üldögélő Julie-t.

- Pár darabja már megvan – mosolygott rám kuncogva. Nem sejtettem, mennyi mindent jelenthet ez a mondat.

Az első hónap elteltével akartam vele szakítani. Úgy készültem, hogy kimondom a végszót, majd lelépek, kitörlöm a telefonomból, elmegyek sörözni és kegyesen megkínálok még pár embert magamon kívül. Még egy tábla bocsánatkérő csokit is vittem. A haveromnak részletesen elbeszéltem, mit fogok mondani, kárörömmel a hangomban.

- Letelt az egy hónap.

Vártam Julie-t a padnál, ahol rengeteget ültünk, az első randinkat is oda szerveztem. Egy kicsit talán ideges voltam. Nem akartam megbántani, de ez a kapcsolat nekem nem volt fontos. A győzelem íze megbénított. Aztán megérkezett ő. Ugyanolyan gyönyörűnek láttam, mint legelső alkalommal. Egy fekete ruhát viselt, kidomborítva idomait és pompába emelve fehér bőrét. Haját, mely körbeölelte szép arcát, lágyan ringatta a szellő. Vörös ajkai szendén mosolyogtak, ártatlanul, mégis volt abban a mosolyban valami ravasz.

- Mondanom kell valamit.

Csak meredtem magam elé kábán, ahogy kecsesen felállt, és nem nézve hátra, egyenes háttal, kopogó léptekkel távozott az életemből, hangosan becsapva maga után az ajtót.

Julie a haverom unokatestvére volt, akivel fogadtam rajta egy karton alkoholban.

„Nem kaphatod meg.”

Szakított velem még azelőtt, hogy én tettem volna. Hirtelen felcserélődtek a szerepek; az elszánt harcos elesett a csatatéren elveszve a gonosz boszorkány gyönyörű szemeiben. Visszanyalt a fagyi. Végül a bocsánatkérő csokoládét én faltam fel idegességemben, a padon dobolva remegő ujjaimmal, amiért átvertek. És rájöttem, hogy én szeretem ezt a lányt. Nem szenvedéllyel, nem örök hűséggel… De egy hónap alatt valami megindult bennem elnyomva még a kalandvágyamat is.

Lassan elnyúlok a perzselő homokban a tengert kémlelve. A párocska már régen távozott, gondolataimba merülve észre sem vettem. A tenger felcsapó habjait nézem. Vadak, megszelídíthetetlenek, akárcsak a mi forrótüzelésű szerelmünk volt. De a miénket kioltotta a legkisebb széllökés – s most mégis valóságos tornádó söpör végig a szívemen.

Julie, megtalálva vasvillája apró darabjait, még egy utolsót szúrt belém.