Csak te voltál nekem. Senki másra nem számíthattam, az évek sodrása alatt elragadta őket tőlem az ár. De te ott voltál, te védtél, te elém álltál, és akár az életed is feláldoztad értem. Erős voltál és bátor, mertél élni, az álmaidról meséltél, és én élvezhettem a szemedben a ragyogást. Gyönyörű volt, és megunhatatlan.

Aztán valami változott. A tűz kialudt, az áramlás felerősödött, a szél feltámadt, a vihar tombolt, a hurrikán végigsöpört, és te sem tudtál ellenállni a hangzavarnak. Ócska falevél voltál csupán, ugyanúgy leszakítható, mint a többi. Az élet fája ad és elvesz. Megtart és elenged. Támaszt nyújt és ellök.

És akkor már nem láttam a szemedben a csillogást. Még a könnyeket sem. Féltél mindenkitől - talán tőlem is. Bezárkóztál négy fal közé, az ablak redőnyét lehúztad, hogy a fény még véletlenül se jusson be a kicsi réseken. Rólam leszakadt a páncél, ami te voltál, és ez neked talán jobban fájt, mint nekem. Régen büszke tölgyként álltál, aztán kicsi, megtépázott kóró lettél, kit még a madarak sem méltattak semmire. Az álmaid darabokban hulltak össze, a mosolyod emlék volt csak, melyet fényképalbumokban őriztem, mintha ezzel megtarthattam volna azokat az időket, amiket elvesztettünk. Mit csináltunk rosszul? Miért adtad fel?

Minden kihalt. Csak egy kopár puszta maradt a tomboló erők nyomán. És te ott álltál a közepén, egyedül, elhagyatottan. Nem tudtam segíteni. Áztál az esőben, és patakzott szemeidből a könny. Pedig már nem voltak érzéseid sem. Kihunytak a vad lángok a lelked tükrében. Senki voltál. Meghaltál, kifogott rajtad a sors, az élet vasfoga. Elragadt téged tőlem. Elveszítettelek.

Máig hallom a hangodat a szélben, ahogy hozzám beszélsz, de egyre kevésbé értem.

Elveszítettem önmagam.