Teljes a sötétség. Apró mozdulatokkal tapogatózik, ujjbegyei végigszántanak valami hideg és kemény anyagon. Háta a padlóhoz tapad – vagy a plafonhoz talán? Szédül. Forog a szoba, és ő csapódik ide-oda, akár egy mókuskerékben. Nem látja a lila foltokat a testén, de érzi hollétüket, kitapogatja, néha feljajgat. Még a gravitáció is elhagyta, nincs biztos pont alatta, sem fogódzó, sem támasz.

Téboly.

Nem is tudja már, milyen a világosság. Valami olyasmi, mint ami körülveszi, talán csak lefedték egy nagy takaróval, amit nem tud kitapintani. Pedig azt hitte, mindent ki lehet tapintani – hiszen most is csak tapogatózik, míg a keze már nem ér tovább, körme belekarcol a nagy valamibe. Talán a fal az, és nincs tovább. Izmai fájdalmasan feszülnek, mikor megmozdítja a lábait, hogy előrerúgja magát. Tovább mászik. Kígyózik előre a sűrűben, mint egy lecsapásra készülő kígyó, mégis úgy érzi, ő az áldozat. Sajog a feje, nem tudja mozgatni a kezeit, talán el is törtek már. Ő is úgy érzi, szép lassan kettészakad, mintha belefutna egy láncfűrészbe. Talán éppen arra tart, csak még nem tudja. Félúton a halál fele, egy apró kis lyukban.

Sasuke nem hitte, hogy lehet ilyen mélyre süllyedni.

A feje koppan a falban. Becslése szerint a falak négy méter hosszúak, és ki tudja, milyen magasak. Úgy emlékszik, talán már állt itt fel, de minden olyan képlékeny most az elméjében, ugyanúgy, mint a lelkében, egy hatalmas, elsöprő tornádó, nem hagy teret az emlékeknek és érzékeknek. Meddig kell itt lennie még? Minden olyan ködös, napok teltek el vagy csak órák, olyan mindegy és lényegtelen. Beleőrül a magányba, a fekete semmibe, ami körbelengi. Felnyög, ahogy oldalra gurul, oldalába jeges fájdalom nyilall. Felordít. Nem tudja, hogy hallja-e valaki, azt sem, hogy van-e még hangja, csak érzi, hogy elnyílnak az ajkai és ömlik ki belőlük a kín forró hulláma, felsőteste megemelkedik, öklei befeszülnek. Ezek szerint még képes mozogni. Talán fel tud állni? Megpróbálhatná, de az ereje kifolyik az ujjai körül. Csak most veszi észre, hogy az éhség lyukat éget a gyomrába, olyan szűk, mint egy lapos lufi. Megmozdítja a nyelvét, a szája egy forró sivatag, ami felett régóta csak a szél lehelete forog. Miért is lélegzik még? Tán mert már nem tudja még ezt sem elfojtani. Már csak a létfunkciói működnek, vegetatív robotba lépett át, nem is kormányozza a testét, csak hánykolódik egyik faltól a másikig, és sós cseppek folynak végig az arcán.

Mikor kergette őrületbe a magány?

Kígyózó fényeket lát a szeme előtt, forognak és tekerednek, néha lilák, máskor zöldek, és rávicsorognak, az elméjébe kúsznak, mikor behunyja a szemeit. Felsikolt, és a mellkasához kap, belekarmol, de nem éri el a szívét. Meztelenül fekszik a hideg kövön és haláltusát vív az eszmélettel és a tudatlansággal. Mint aki megrekedt középen valahol, mint akit rángatnak a kötélen, mint egy marionett-bábut, már érzi is a nyakán, fuldoklik. Bár belefulladna a sötét masszába, amit mások jóindulattal levegőnek neveznek. Neki nincs szüksége levegőre. Senkire nincs szüksége. Ő sem hiányzik senkinek. A falhoz kuporodik, feje a térdeire bicsaklik, és csak remeg. Felforr a levegő és a bőrén csapódik ki a jég, fázik és didereg. Szemei előtt egy-egy szó, egy név, egy alak, egy illat. Milyen színű a fű? És milyen magas az ég? És mekkora a világ?

És hol van ő?

Megnyikordul a szoba. Ijedten menekül a sarokba, háta nekifeszül, jeges rémület szállja meg a testét. A fekete semmit először csak egy, majd egyre több fénypont töri meg, hatalmas halmazt alkot, elvakítja. Ez a fény? Takarja a szemeit, belesajognak, a csituló semmi ismét forogni kezd körülötte, úgy érzi, kisül a látása, mint egy elhasznált szivar. Csillagokat lát, majd szürkeséget, és a kép élesedni kezd, ahogy repkednek a fotonok a térben. Belefájdul a feje a látványba, csengő dobhártyáján verődik a tudatába halk léptek zaja. Először csak egy pár cipőt lát, aztán az illető is elvegyül a magának tulajdonított semmiben, és már látja a halvány férfialakot.

Még sincs olyan egyedül.

A léptek egyre közelednek felé, az ajtó teljesen kitárul. Eddig azt sem tudta, hogy van itt ajtó, kijárat a pokolból, bár talán nem is kereste. Meredten bámul előre, karjait átkulcsolja a térdein, egyenesen csodálja az árnyat. Nem rémül meg tőle, boldog, hogy itt van, boldog, hogy már nem kell többé magányosnak lennie, mégis, mikor fölé magasodik, kételyeket ébreszt benne, összébb húzza magát, beleolvad a sarokba. Nem látja az arcát, keresi csak a tekintetét lenőtt tincsei mögül, melyek a homlokára tapadnak. Az alak leguggol elé, ahogy látja közeledő kezét, felordít és elcsapja, megtalálta az izmait elhalt karjában. Hallja a halk morranást, az alak ismét próbálkozik, de ugyanúgy löki el magától, remegve a félelemtől. Talán jobb volt egyedül?

Döntésképtelen.

- Félsz tőlem? – Nem emlékszik, hogy hallotta volna már a hangot, régóta semmit nem hallott, megtöri a háborús békét az érzékei tompulásában a mély férfihang. Egy kicsit emlékezteti a bátyjáéra, és ez megnyugtatja, meggyőzi, elcsitul a vihar a gyomrában és lassan kifújja a levegőt. A padlóra mered, lábfeje mocskos és erezett, a vizet már csak emlékeiből tudja felidézni. A térdén egy apró, ám mély vágás is van, a combján rengeteg karmolásnyom. Nem emlékszik, hogy magának okozta-e, de szinte biztos benne. Csak a fájdalom emlékezteti az életre. – Sasuke. – Varázsszó csupán, de megindít valamit az agyában. Talán a neve lehetett egykor, mikor még szüksége volt névre. Ha megszólítja, biztosan ismeri, talán ő maga mutatkozott be neki. Felemeli a fejét, a fény árnyat vet a másik arcára, látja csillogó obszidián szemeit, de csak arra a pár pillanatra, amíg teljesen az arcába nem hajol, és hirtelen elfeketedik a világ. Kezdődő pánikrohamát csak a tudat csillapítja, hogy mindössze egy fekete kendő került a fejére, ám a tény, hogy valamit rejtegetnek előre, hogy valamit eltakarnak az anyaggal, ismét kétségek közé taszítja, gyorsabban kezdi kapkodni a levegőt, kezei előrenyúlnak, puha anyagba markolnak és megszorítják – talán az idegen vagy ismerős férfi felsője az. Arca eltorzul, ismét szédül, forog a szoba, forog a világ, hánykolódik a felcsapó hullámok között. Elveszti az egyensúlyát, a tájékozódási képességeit, nem tudja, mi van fent és mi van lent. Érzi, hogy a hónalja alá nyúlnak és megemelik. Felsikolt, rúgkapál lábaival, retteg, hogy eldobják, hogy hagyják a földön elterülni, és ismét bezárul az ajtó, erősebben szorongatja a felsőt, egész testében remeg.

Fél a magánytól.

Az alak tudomást sem vesz róla, és mégis régóta most először kap figyelmet. Bár azt nem tudja, mi a régi, és mi volt régen, és mióta nem olyan, mint régen. Elég egyszerű az idősík, mégis úgy érzi, előre fut az időben, és az óramutató visszafele üti a számokat. Mint egy futószalag, ki is csúszik a lábai alól a talaj, ha nem fut tovább.

De hova tart?

Lassan elernyed a férfi erős karjaiban, feladja a küzdelmet. Érzi, ahogy belereng a világa minden lépésbe, amit az idegen megtesz, hallja a cipője kopogását a hideg kőpadlón. Szorítja az inget, félve, hogy hirtelen eltűnnek a teste körül a karok, és lezuhan. Lassan közeledik a földhöz, de a férfi csak leteszi őt valami puhára és elfekteti, talán egy szék az, vagy egy kanapé. Selymes anyaga van, élvezet végigsimítani az ujjbegyeivel. Érintést érez meztelen vállán, mely lassan lenyomja a puha anyagba, bizonytalan, hogy tényleg ott van, vagy csak kámfor. Lehunyja a szemeit, zúg a világ, de úgy érzi, el tudna aludni, csak nem mer. Fél, hogy visszakényszerítik abba a kis lyukba, ahonnan kiszabadult. Ahol csak sötétség volt. És nem volt ilyen puha valami alatta. És egyedül volt. Bár nem tudja, most egyedül van-e, vagy a férfi még mindig itt van. Reméli, hogy igen, felnyúl a semmibe, mintha csak a napot akarná elérni. Pedig már régen nem látta a napot. Ismét érzi a férfi jelenlétét, nem tudja, honnan, és lehet, csupán csalfa vak remény, de bízik benne, hogy őt érzi mindenhol. A parfümjét, a jelenlétét, még a karokat is maga körül.

Megérinti. Kirázza tőle a hideg, megugrik, és kiprésel az ajkain egy kis meglepett hangot, ahogy határozottan érzi a férfi kezét az arcán, lassan karcol bele a körmével. Nem fájdalmas, jó érzés. Csak arra az apró valóságra tud koncentrálni, mintha újjáéledne a bőre azon a ponton, szinte perzsel. Meleg a keze, végigsimítja az almácskáit, követi az arccsontja vonalát, majd lejjebb tér, hüvelykujjával az ajkait simogatja. Különös érzés, kicsit olyan, mintha csiklandozná. Kiszáradt a szája, olyan régen ivott már, az érintésre enyhén elnyílnak az ajkai, a férfi pedig két ujját csúsztatja a forró barlangba. Sasuke megmozdítja a nyelvét, fel akarja őket fedezni. Sós ízűk van, ércesek az ujjbegyek, mégis mintha valami keserű por borítaná be őket, melyet óvatosan nyalogat. Lassan az egész száját szétfeszíti, mint egy olló, becsippenti a nyelvét, végigkarcolja a szájpadlását, nyelni sem tud tőlük. A férfi elégedetten morran fel, ahogy visszahúzza az ujjait, és a saját nyálával keni be Sasuke ajkait.

Érzi, hogy őrülten ver a szíve, maga sem érti, miért. Kezdte azt is elfelejteni, milyen a szívverés, az adrenalin, a forróság, melyet kilehel a levegőbe. Még mindig érzi a férfit az ajkain, de sejti, hogy ez már a képzelet. Elvégre már csak a képzelet ad értelmet az egész világának, kezdi idegesíteni a szemeit takaró fekete kendő, ami elválasztja a színektől és az árnyaktól. Ökölbe szorítja a kezeit, csak ekkor jön rá, hogy még vannak kezei. Felnyúl, kitapogatja a kendőt, és lehúzza a szemeiről. Elvakítja a fény, hunyorog, össze is szorítja tintafekete íriszeit az első másodpercekben, mielőtt tisztulni kezd a kép. Mintha a szaruhártyája egy piszkos ablak lenne, amit megtisztogat az éberség fokozódása. Jobbra pislog, majd balra, keres valakit. Feljajdul a fényárban úszó szoba láttán, forogni kezd körülötte a kép, kockákra szakadozik, mint egy puzzle, neki kell összeraknia. Szomorúan állapítja meg, hogy ez is egy lyuk, csak sokkal nagyobb. A világ egy lyukakból álló labirintus? Zúgni kezd a feje. Fehérek a falak és a padló, mintha egy kórteremben feküdne. A plafon magasan van, elérhetetlen, akár a kék égbolt. Gyűlöli a kórház gondolatát. Az egyetlen színhalmazt a tőle pár lépésre álló férfi jelenti. Fekete haja van és hideg tekintete, ajka csupán egy vonal, álla egyenes és markáns. Fekete inget visel, mintha maga is egy feketebárány lenne.

Mint egy mestermű, olyan szabályos.

Az ő arcát bámulja, de már maga sem tudja igazán, hogy néz ki, akárhogy próbál visszaemlékezni a tükörképére, az gúnyt űz belőle. Talán fekete szemei vannak és fehér bőre. Hollófekete haja az égnek mered. Orra hosszú és keskeny, halványrózsaszín szája apró és vékony. Szép mosolya van, mások ezt mondták, bár nem tudja, kik azok a mások. Vajon működnek még az arcizmai? Tud grimaszolni? Felvonni a szemöldökét? Kacsintani? Elhúzni a száját? Ráncolni a szemöldökét?

Talán egy mosollyal próbálkozik először. Igen, a mosoly akármilyen görbe is, egyenes szándékot fejez ki. Így hát az idegen alakra mosolyog, talán tudattal, akaratlagosan, talán tudatlanul, egész véletlenül. Kommunikációt akar vele létesíteni? Régóta csak ordításra használta már a száját. A férfi látszólag megdöbben megrozsdásodott mimikáján, lép párat az irányába. Megint érzi dobogni a szívét a torkában, megérinti az ütőerét. Pam pam pam. Iszonyú gyorsan pulzál. És olyan forró a levegő! Szinte perzsel. Különös érzés, mintha minden, ami nem ő lenne, fölé magasodna. Aprónak érzi magát és esetlennek. Szinte forr a vére az ereiben, megszédül, ahányszor csak megmozdítja a szemeit. A férfi már az ágya mellett áll, onnan bámul le rá, mégsem találja ijesztőnek, még a kezét is felé nyújtja. Ha a plafont nem is, őt talán elérheti. Nem ismeri még ki magát a térben, kótyagos a feje, és úgy érzi, minden centiméter egy méter, összecsúsznak a dolgok, de ez nem is számít, mert a férfi elkapja a kezét, kötelektől vörös csuklójánál fogva, és körözni kezd a tenyerén. Furcsa érzés, nevetésre ingerlő. Figyeli a leírt köröket kíváncsian, szívja magába az ismeretlen jeleket, szemei követik a mozgását, míg bele nem szédül. A férfi szétnyitja az ujjait, majd összezárja, ökölbe szorítja a kezét, majd a sajátjába fogja. Olyan, mint a művészet, nem érti, de tetszik neki. A világ is alábbhagy forogni. A férfi mindeközben az arcát fürkészi, a rezzenésekbe érzelmeket képzel, tanulmányozza. Meglehet, ő jobban ismeri Sasukét, mint saját maga. Az alak lassan az ajkaihoz emeli kidörzsölt csuklóját, és végignyal a kiálló csontján, mindeközben nem szakítva meg a szemkontaktust.

Sasuke egy apró nyögést hallat. Mélyről jön, a torkából, félúton megtelik kéjjel, forró, akár a mozdulatlan levegő körülöttük. Mi ez az érzés? Ködfátyol telepszik a szemeire, nagyobbakat kell kortyolnia az oxigénből, hogy lélegezhessen. A tekintete az ébenfekete szempárba kapcsolódik. A férfi egy kalózra emlékezteti, hiszen hatalmas hajzuhatagja szinte a teljes jobb szemét takarja, akár egy szemfedő. Rossz hajóra tévelyedett volna? Eddig is érezte, ahogy sodródik az árral, ahogy imbolyog a semmiben, és néha hallani is vélte a tenger zúgását, mégsem üldözte balsejtelem. Túlságosan igyekezett a fedélzeten maradni, hogy felpillantson az árbocon lobogó fekete halálfejre.

Minden pislogással darabokra szakadozik a kép, majd újraépül, a férfi egyre lejjebb hajol hozzá. Másik csuklóját is elkapja, majd mindkettőt a feje fölé szorítja, mintha Sasuke lenne a kalózhajó orrára kikötözött szobor. Lassan úgy is érzi magát, fél lélegezni, kutakodik a másik mozdulataiban, ahogy az fölé térdel. Valami kattan. Páni félelem önti el, ahogy realizálja, béklyó feszíti össze a csuklóit. Mozdítani próbálja, de az nem mozdul, csak az izmok feszülnek meg a karjában, rostról rostra, míg az egész karja nem egy erős, feszülő izomköteg, amit elsorvadásra késztetnek. A férfi egészen az arcába hajol, hosszabb tincsei verdesik a homlokát, ahogy erővel kényszeríti, hogy a szemébe nézzen. Körmei az arcbőrébe mélyednek, tekintete kemény, jégkristályokat borzol mezítelen bőrén. Ismét elönti a félelem, beborítja a testét, majd ellepi, és fuldoklani kezd benne.

- Tudod a nevem? – A hang egészen a füle mellől érkezik, megpergeti a dobhártyáját, érzi, hogy megrezzen, és libabőrös lesz. Mintha a gerince egy hullámvasút lenne, az adrenalin végigszáguld a csigolyáin. Lassan rázza meg a fejét. Pedig hogy forognak az agykerekei! Igaz, kissé rozsdásak, meglazultak, de kitartóan kutatja a választ – mindhiába. Semmit sem talál. Sosem látta még a férfit. A gondolatra ismét megrázza a fejét.

Egy pillanatra azt hitte, meglágyulnak az egyenes vonások, ahogy a férfi ajkaira mosoly kúszott, de inkább tűnt gunyorosnak, mintsem bíztatónak. Ha az előbb egy szabályos mesterműnek tűnt, most olyan volt, mint egy absztrakt, életre kelt festmény, amiktől mindig menekült. Megijesztették, és ez most sincs másképp. Érzi, hogy remeg, mintha a Sátánnal nézne farkasszemet, és ki tudja, talán így is van. A hőmérséklet az égig hág, érzi, hogy borsódzik a háta, hogy feláll a karján a szőr. Nehezebbé válik a lélegzetvétel, szaporán emelkedik a mellkasa, és egyre nagyobb kortyokat kénytelen venni, ahogy a férfi lassan ránehezedik, a csípőjére ül, mellkasa két oldalán támaszkodva meg a kezeivel. Hatalmas kezei vannak, és látni véli a feszülő izmokat széles vállain, karján. Esélye sem lenne ellene, még ha négy kezet növesztene is. A férfi az arcához nyúl, kényszeríti, hogy felszegje az állát, körmei a bőrébe mélyednek, miközben a másik szemét nézi. Olyan, akár a forró szurok, perzsel, örvénylik, akár egy fekete lyuk. A férfi mégis kényszeríti a kontaktusra, ahogy egyre lejjebb hajol, és Sasuke tejfehér hattyúnyakába harap. Sasuke a nyelvére szív, ajkait összepréseli, szemeit a vakságba szorítja, öklei megfeszülnek, ahogy a férfi többször is belemártja a fogait. Az ajkai hidegek, a lehelete forró, a fogai élesek, akár egy cápáé. A bőre belilul, ahol csak megérinti, mint egy vászon, úgy tarkítja foltokkal a halványpirostól kékig mozgó skálán.

Régen félt ennyire.

Remeg. A háta, akár egy íj idege, ívbe feszül, ujjaival a bilincset markolgatja. Halk, fojtott, ördögi kuncogás terjed szét a mellkasán hullámokban, ahogy a férfi a kulcscsontjára duruzsol, és ülésbe egyenesedik.

- Én mindent tudok rólad, Sasuke, és te semmit sem tudsz rólunk, kettőnkről. Félsz tőlem? – Sasuke. Mióta nem hallotta már ezt a szót… Most sem tudja eldönteni, hogy tetszik-e neki, vagy nem, csak hogy a férfi szájából még a saját neve is egy kegyelemdöfés.

Mit felelhetne? Mi az a félelem? Félt a sötétségtől, félt egyedül lenni, félt levegőt venni, félt hangos lenni, félt halk lenni. De a férfitől rettegett. Olyan volt, akár egy rémálom emberi alakja - kegyetlen, hideg, és őrült.

- Igen. – Karcos a hangja, talán nem is az övé, talán valaki egészen más uralja a testét. Hiszen ő nem tudja a választ, és nem emlékszik, hogy kinyitotta a száját. Csak úgy kibuggyant.

- Nincs semmi okod félni tőlem. – Negédes, akár a méz. Ez jutott eszébe a férfi hangját hallva. – Hiszen csak bennem bízhatsz, nem igaz? Senki más nincs itt. Senki más nem véd meg. Csak én vagyok neked. – Ujjai a fekete tincsek közé mélyednek, lágyan simogatja a fejbőrét, mintha minden eddigi erőszak kifolyna a száján. Ha hazudik? Ha valójában tőle kell félnie? Ha igazat mond? Hinni akar benne. Lassan lazul el, befeszített izmai elernyednek, ismét normál tempóban veszi a levegőt. Bízik a férfiben, hogy jót akar neki, és itt marad vele örökre. Bólint egyet, mintha tudatná, megértette, nagyon is tisztában van mindezzel, sőt mindig is tudott erről.

Sosem zavarodott még meg ennyire.

- Már nem is félsz, ugye? Látod, bízhatsz bennem – súgja a fülébe, lehelete úgy kap a karimájába, mint hajó vitorlájába a szél. A férfi áthelyezi a testsúlyát a saját lábaira, így már nem nyomja az ölét, és egészen közel hajol hozzá, felette támaszkodva. – A gazdád vagyok, és te a tulajdonom vagy. Birtokollak, és te engedelmeskedsz nekem, mint egy kutya, cserébe pedig mindentől megvédelek. – Két ujja ismét benyomul az ajkai közé, enyhén kifeszíti, megkarcolja a nyelvét. – Mondd ki: Gazdám.

- Gazdám. – Nem tudja, hogy akar-e tulajdon lenni. Nem akar semmi sem lenni. De ha ezzel kivívja a férfi törődését és védelmét, akkor semmi sem számít.

- Ügyes fiú. Ismételd. – Ezúttal parancsolt, kihunyt belőle a lágyság és kedvesség, ugyanakkor bár hangja hideg, lehelete olyan forró volt, mint a vulkán kráterében fortyogó láva.

- Gazd…! – Kéj szökik ki ajkai fogságából, mélyről, bentről. A másik a fülcimpájába harap, kezei pedig a mellbimbójára csípnek, majd megemelik meztelen csípőjét.

- Folytasd. Hallani akarom – szív ismét a fülcimpájába, ujjai a fenekébe markolnak erőszakosan, könyörtelenül. – Minden lélegzetvételedben… - leheli, Sasuke pedig belerázkódik a forróságba, feláll a hátán a szőr, és már libabőrös egészen a nagylábujjáig. - Minden nyögésedben… – susogja szétfeszítve a farpofáit, végigsimítva Sasuke kritikus pontján, aki az érzésre hosszan nyüszít fel, összezárva a combjait. - …és minden sikolyodban. – Ujjai könyörtelenül hatolnak mélyre, birtokba veszik, Sasuke csípője remeg, és hosszú nyögések szakadoznak fel a torkából, ahogy vonaglik a férfi alatt, egyszerre okoz fájdalmat és gyönyört, ezt hallja ki a saját szájából, ahogy becsukni sem bírja, úgy kapkodja a levegőt. Őrült iramot diktál, játszadozik, elhiteti vele, hogy a hullámvasút tetején vannak, miközben még el sem indultak. Tényleg ilyen naiv lenne, míg a másik a bizalmával játszadozik? Nem tudja, ki ez a férfi. Nem tudja, mit akar tőle, nem tudja, miért van vele, de be akar dőlni a karjaiba, és ott maradni. Meddig? Minden gondolata egy újabb kérdést vet fel, és kezd ebbe beleőrülni.

Pedig eddig is őrült volt.

A bilincs élesen mar a csuklóiba, ahogy szorítja a kezeit fel-felhördülve, a béklyó figyelmezteti a veszélyre, ismét összeomlik a hite a férfiben. Ha vigyáz rá, miért kötözi le, mint egy kutyát? Nem szökne el tőle, hiszen járni sem tud, minden porcikája fájdalom és szenvedés, és még az elméje is egy képlékeny massza, egyre csak zsugorodik. Könnyek kezdik csípni a szemeit és ajkát harapva tűri az ujjakat a belsejében. Miért sír? Válaszokat keres és falakba ütközik. Hiszen ez valami olyan érzés, amit élvezni kell, nem? Az érces felületű kezek simogatják, végigtapogatják a combjait, csípőjét, hasát, ő mégis a sírástól remeg. Miért űz vele ilyen mocskos játékot az élet?

- Fáj? – Megrezzen, a hang irányába fordul, az alak egészen közel hajol hozzá, koromfekete tincsei az ő homlokára tapadnak, és nem tud máshova nézni, mint a fekete szemekbe, uralmuk alá hajtják, mintha hipnotizálni akarnák. – Én nem okozok neked fájdalmat. Te okozod magadnak. Mindenről te tehetsz, bűnös vagy, és büntetést érdemelsz. – Körmei a vállába mélyednek, ahogy leszorítja a puha anyagba, úgy érzi, darabokra szabdalják a bőrét, mintha csak egy rongy lenne. Felnyüszít, lába egészen az ujjaiig befeszül, megpróbál küzdeni, erőlködni, de minduntalan veszt ellene. Nem emlékszik, mit tett, semmire sem emlékszik, de ha bűnös, akkor szenvednie kell. A férfi az egyetlen információforrása, de nem tudja lekódolni az üzeneteit, így csak darabokban, kontextus nélkül tudja értelmezni őket, a felszínt elsimítva.

Hideg. Fájdalmas. Ez a két szó ötlik az eszébe legelsőnek, mikor a férfi egy csillogó fémkéssel szántja végig a bal combját, meleg vér serken és tovafolyik, de már újabb apró érbe torkollik, mikor a másik újabb vágást ejt. Hangos. Meglepetten állapítja meg, hogy ő sikoltott fel dobhártyaszaggatóan, görcsösen mozgatja a végtagjait és ordít. A fekete szemek mindenhol ott vannak, látja őket álmában, látja őket ébrenlétében, vakon, látás nélkül is, beleolvadtak a szaruhártyájába, visszatekintenek rá, mint a halál hírhozói. Rázza a félelem, a világ lassan vörösbe fordul át, ahogy a kés végigsiklik minden porcikáján, míg nem több száz sebből vérzik, de sosem annyira, hogy belehalhasson. A fájdalom oszlatja a felhőket a feje felett, a férfi pedig ott áll a fény takarásában, és ördögien vigyorog rá, nyelve végigszánt a kés élén, lenyalogatva a rászáradt vért.

És akkor, ott, felismeri őt.

Madara.

Sasuke sikolt, ahogy a szemei kipattannak. Veri a víz, rázkódik a hidegtől, félelemtől, és a levegőbe csap a fényt keresve, alkarját erőteljesen a szekrénybe üti, ordít. Hol a fény, a világosság? Még mindig álmodik, vagy a valóság volt?! A nyakához kap valami bizonyítékot keresve, hogy csak az emlékei űztek vele rémálmokat, nem tapint ki harapásnyomokat, karmolásokat, lila foltokat. Összeszorult gyomorral tapogatózik a sötétben. A padlón fekszik, hangosan kapkodja a levegőt, hallja, hogy sípol a tüdeje - de semmi mást nem hall, és ez megőrjíti. Hol van? Belehalna, ha visszalöknék abba a szobába. Belehalna a magányba. A térdein kúszik előre, tapogatózik ujjlenyomatokat hagyva a falon, és pánikszerűen kap ide-oda, míg meg nem találja a kapcsolót, és a szoba fénybe gyullad. Otthon van, biztonságban van, ezt ismételgeti magának, ahogy a falnak dől, a megkönnyebbüléstől könnyek fakadnak tintafekete szemeiben.

Csak egy rémálom volt. Egy újabb rémálom. A torkában hatalmas gombóc, hiperventilálva kapkodja a levegőt a pólójába szorítva a mellkasán, minden igyekezetével azon van, hogy lenyugtassa magát. Eljut az ágyáig, reflexszerűen szorítja magához a párnáját, arcát beletemeti.

Nyugodj meg. Nyugodj meg. Nyugodj meg.

Apró gombócként húzza fel a térdeit és öleli át őket, kezd lassulni a légvétele és a pulzusa, még mindig remeg, de már csak a hidegtől. A párna nedves a könnyeitől, de lassanként elapad a folyó, a teljes eszmélet épít előtte gátat. Fejét hátradönti az ágy szélének, és lassan kifújja a levegőt, ezzel próbálja nyugtatni magát. Álom. Csak egy újabb rohadt álom.

A szobán egy tornádó söpört végig. A lepedője és a takarója is a földön hever, a párnájáról félig lejött a huzat, a szőnyeg felgyűrődött, és az éjjeli szekrényre lehelyezett váza ripityára tört darabjai olyanok, akárcsak az elméje most. A hajába túr, a tincseibe markol idegességében, már csak piheg. Nem mer a lábaira állni, fél, hogy összeesne, így kúszik az ablakhoz, majd szélesre tárja, beszippantva a csípős éjszaka frissességét. Az izmai ellazulnak, ismét lehunyja a szemeit, és még úgy marad néhány másodpercig, mielőtt a párkányban kapaszkodva tornázná fel magát állásba. Kikönyököl, üveges szemei a város fényeit kémlelik. Az órájára pillant, hajnali három múlt, ezt jelzi az apró vörös képernyő. Aludnia kéne, de nem meri lehunyni a szemeit. Nem akarja látni azt a tekintetet, soha többé.

Sasukének gyakran voltak rémálmai. Bármelyik este jöhettek, és ki tudja, meddig tartottak. Mindig ugyanaz. Egy hat éves kisgyerek volt, ült a sötétben sírva, korgó hassal, és szomjazott. A vízre, a családjára, a fényre, az életre. Aztán megnyikordult a cellájának ajtaja, egy férfi lépett be rajta, egy pillanatra fényár borította be a szobát, mielőtt a vasajtó újra becsapódott. A férfinek tüskés, fekete haja volt, mely fél arcát eltakarta. Fekete szeme átlátott a sötétségen, és akárhányszor ránézett, ördögi vigyorra húzódtak az ajkai. Ő volt Madara. Próbált menekülni előle, de a férfi mindig gyorsabb volt, lefogta, a földhöz szorította, vagy éppen hátracsavarta a kezeit. Kifeszítette a száját és egy pohárnyi vizet öntött le a torkán, nem várva meg, hogy kortyokban nyelje le. Enni sosem kapott. Minden nap, mikor meglátogatta, egy újabb vágást ejtett a bőrén, rémtörténeteket mesélt Sasuke családjáról, hogy elaltassa. Azt mondta, halottak, hogy mindegyikőjükkel végzett, és hogy úgy fogja végezni ő is.

De ez nem csak álom volt. Mire a férfit elfogták, egy hónap elteltével, Sasuke csont soványra fogyott, bordái kilátszottak, több csontja kificamodott vagy eltörött, kiszáradt, negyvenegy fokos láza volt, és sokkot kapott, napokig nem beszélt és nem reagált semmire, csak feküdt az intenzív osztály egy steril szobájában, és nyitott szemekkel aludt. Madarára nevetségesen kevés időt szabtak ki a börtönben ahhoz mérten, hogy tönkretette egy család életét. Sasuke lelkileg összeroppant, édesanyja depresszióssá vált, apja pedig sosem engedte a fiait a ház kerítésén kívül felügyelet nélkül. A mai napig pszichológushoz jár, pedig már huszonhárom éves is elmúlt, és aligha van nap, mikor nem jut eszébe a trauma, amin keresztülment. Bár az emlékei homályosak róla, hiszen csupán hat éves volt, a férfi arcára tisztán emlékszik, az agyába égett, ugyanúgy, mint ahogy máig hordozza az égési sérüléseit, amit okozott.

Kis kortyokban nyeli a hideg vizet, a konyha pultján megtámaszkodva, felfrissíti kiszáradt ajkait, és már nem porzik a torka sem. Legalább háromszor ellenőrizte, hogy a bejárati ajtó be van-e zárva, és pánik uralkodik el rajta minden apró zörej hallatán. Tudja, tisztában van vele, hogy Madara még mindig a börtönben van, ennek ellenére retteg tőle, hogy egyszerűen felbukkan, betöri az ajtót, lekötözi, megerőszakolja, és addig üti, rugdossa, és vagdossa a testét, amíg lélegzik és dobog a szíve. A gondolattól elejti a poharat, és az darabokra törve szóródik szét a kőpadlón, a víz apró tócsát képez körülötte. Ahogy felszedi az üvegszilánkokat, megvágja a tenyerét, a vér látványa ismét az álmát juttatja eszébe. Ebbe ő bele fog őrülni, ha még nem őrült eléggé. Elvégre milyen egy őrült? Megrögzült, ésszerűségre képtelen, tébolyodott, tudatzavart. Ez mind illik rá.

Miután feltakarította a poharat, a gyógyszeres szekrényhez lép, kivéve egy közepes méretű fehér dobozt, rajta a felirat: Seduxen. Ha tehette, nyugtató helyett inkább segítséget kért a bátyjától vagy az anyjától, de hajnali három tájékán erre most nincs módja, viszont a fáradtság és a stressz miatt a feje is megfájdult. Kiveszi a használatban levő levelet, amiből kiszed először csak egy, majd némi hezitálás után két tablettát. Nem hiszi, hogy kevesebbel el tudna aludni, ráadásul ez az álom más volt, hiszen nem a gyerekkori önmaga volt, hanem az agya generált egy jelenetet a jelenlegi állapotával. Újabb poharat vesz elő, vizet enged bele, majd egyenként ráhelyezve a tablettákat a nyelvére, juttatja be őket a szervezetébe. Általában negyed óra alatt kiütötték. Halk léptekkel nyit az apró hálószobába, és mielőtt lekapcsolja a nagy villanyt, az éjjeli lámpát égni hagyja. Ha sötétben kellene most lennie, ismét pánikrohamot kapna. A takaró alá mászva öleli át a kispárnáját, remélve, hogy a szer előbb hat, mint negyed óra. Félpercenként kapja a tekintetét az ajtóra, az árnyékokba félelmetes képeket lát, és minden apró neszre összerezzen, görcsbe szorul a gyomra. Azok a kegyetlen, hideg, könyörtelen szemek mindenhova követik, nem szabadul tőlük. Sosem lesznek már álmai. Sosem lesz már boldog. Sosem lehet normális élete.

A pillái lassan elnehezednek, ahogy megérzi a nyugtató hatását. A tudat és a tudatlanság peremén egyensúlyozik kitárt karokkal. Kisimul az arca nyugtalan ráncaiból, és egyenletesen veszi a levegőt, nem ölelve tovább görcsösen a párnát. Elindul a tudatlanság útján, minden lépéssel egyre nagyobb lesz a köd és a sötétség, míg nem teljesen belepi. Apró kopogásokat hall. Mintha egy fémhez ütögetnének valamit, az egész valami visszhangzik tőle. Először kettő, majd egy, végül már fél másodpercenként hallja, egyre közelebb és közelebb hozzá. Nem tudja, hova mászik, de a tekintetét kapkodva kúszik hátrafele. Mindenhol Madara sátáni szemeit látja, ahogy a sötétből figyelik őt. A háta falhoz simul, a következő pillanatban kezek kulcsolódnak a nyaka köré. Felnyüszítve kap oda, megpróbálja lefejteni az erős ujjakat. Tudja, ki ő. Nem látja, hiszen mindkettejüket belepi a sötétség fátyla, de érzi. Az árny gonoszan kuncog, a hangja olyan, mintha szét akarná szaggatni a dobhártyáit, remeg tőle és fulladozik, ahogy elszorítja a légcsövét. Körmei a bőrébe vájnak, leheletét egészen a fülénél érzi, forrón liheg bele, akár egy veszett kutya. Az ajkai jéghidegek, ahogy súrolják a karimáját, majd a nyelvével lassan kóstolja végig, kéjelgően felmorranva, akár a ragadozó tenné a prédájába kóstolva. Sasukében megfagy a vér, jéggé dermed, mozgásra is képtelen, mintha másodpercről másodpercre elhalna az összes sejtje a testében. Madara gunyorosan felkuncog, egészen az arcába hajol, érzi a halál  szagát, ahogy a fekete szemek a szívébe markolnak és egyesével vágják el az ereit.

- Megtalállak, és megöllek, Uchiha Sasuke.