Kicsi pillangó

| pillangó | rock | anime | introvert | A7X | fekete | hegedű | AnimeFanfictionStyle | szeretek nevetni | yaoi/bl | angol | Uchiha Sasuke | szerepjáték | írás | ♥ | Nickelback | érzékeny | lazyprincess | rántott hús | lovehurts | farmer | black | fülhallgató | Microsoft Office Word 2007 | szeretemazálomfogókat | szemüveg | hard-working | Sony Xperia | :) | Messenger | zöld | GoToSleep | álmodozó | NYC | #don'tjudge | van egy egyszarvúm | Disturbed | filmeknélkülörökké | MyDarkestDays | deutsch | asmr | nemtudokrajzolni | lista | titkolt psycho | kolesz | Creepypasta | interneuron | ekezeteknelkul | kávé tejszínhabbal | plüssök | cicák | moody | pálcikaemberek | rengeteg alvás | idézetesképek | forró tea & wifi | FB&YT |

 

Szállj velem!

 

 
Szavazás
Milyen blogbejegyzésekre van igény?

Hello! Ezt a szavazást azért hoztam létre, hogy visszajelzést kapjak affelől, mi érdekel titeket a legjobban. Ha rendszeresen is olvasol, már alakulhatott ki véleményed, de ha most vagy először az oldalon, akkor is tudsz segíteni azzal, hogy elmondod, te milyen tartalmat látnál szívesen egy blogon. Neked 10 másodperc, nekem nagy segítség. :)

 
Fanfic

Kéz a kézben

2016.11.03. 12:04, Sasuro
Korhatár: ---
Karakterek: Itachi, Deidara
Műfaj: szomorú, nosztalgikus - boldog
Leírás:
Túl messze: Uchiha Itachi és Iwatoshi Deidara együtt élték le az életüket. Itachi gondolatai a szőkeség halálos ágyán ülve...
Oly' közel: Deidara gondolatai, ahogy a Mennyországban vár az ő igaz szerelmére...
Állapot: befejezett (2015 április 04., 11.)
Szavak száma: 812 + 1416
 

 

TÚL MESSZE VAGY

Monoton ütem ez. Halk, lassú, egyenletes. Mégis egész életemben hallgatnám. Ujjaim a fehér kézre kulcsolódnak, az ütőér által áramlik be vérkeringésembe szívének dobogása. Számolom. Örökké csak ezt számolnám. A rút valóság kereszttüzében, homályos szemeim ködfátylán át csodálom az apró teremtést. Az egykor aranylószőke haj őszbe vegyült már, gyönyörű arcán, főleg ajkai szegletében apró ráncok. Folyton mosolygott. Hajdani kék medencéiben az a mindig oly’ szenvedélyesen hánykolódó tenger most lecsillapodott, csak egy-két hullám csap fel. Üveges tekintete összekulcsolódott ujjainkat nézi.

Eljárt felettünk az idő.

 

Az orvosok szerint még pár napja van hátra. Hihetetlen, hogy pár szó olykor mélyebb sebet ejt, mint a legélesebb kés. Gyorsabban forr tőle a vér, mint siklik a legsebesebb folyó.

Fájt.

Fájt tudni, hogy a múltam a karjaimból reppen majd fel a kéklő égre. Fájt látni, ahogy a jelen darabjaira esik szét. Fájt érezni, hogy ez az apró vergődő madár megtörten küzd a bezártság ellen. Fájt hinni, hogy még nem késő, hogy ez is csak egy álomkép, véges, határtalan, és egy csettintéssel köddé válik. Fájt tettetni, és mosolyogni. Mosolyogni, miközben infúzióra kötötték. Mosolyogni, miközben ápolók etették. Mosolyogni, miközben édes ajkai kérdően kerítettek sarokba: mi történik?

Fogtam a kezét, szorítottam, megígértem, hogy nem engedem el. Érintései, mégha erőtlenek is voltak, többet adtak, mint valaha egy ölelés.

Arra lettem figyelmes, hogy várok. Valamit várok. De mit? Nem tudtam. Önző módon, hogy vége legyen ennek az egésznek? Hogy felépüljön és hazamehessünk? Nem tudtam. Csak beharaptam az ajkaim.

Egy délutánon, a kórház négy fala között, felült, fejemet szó nélkül az ölébe húzta. Tétova ujjai tincseimbe túrtak. Lehunytam a szemem és hagytam, hogy összefonja ősz hajszálainkat. Rengeteg pihenésre volt szüksége, mindig csak egy-két órára ébredt fel, aludt, mint egy kisgyerek, én pedig élveztem, hogy vigyázhatok rá. Ő elbújt a világ gondjai elől, én pedig nem engedtem, hogy felébresszék. Mikor felkelt, mindig olyan energikusnak, életerősnek tűnt, mint régen. Az volt, akibe beleszerettem hajdanán. Élveztem, ahogy fonogat, míg észre nem vettem, hogy szép kis fonat kerekedett belőle. Azt mondta, ez a mi kötelékünk. És gyöngyöző szemekkel szorította meg a kezem.

Minden nap összetörtem egy kicsit. Először összeesett, amint lábra akart állni. Aztán rövid idő alatt elfelejtett beszélni és úgy jelzett nekem, mint egy párhónapos kisbaba. De láttam, hogy érti, mit mondok. Végül pedig már nem értett semmit. Meredt a semmibe, nem figyelt, ha beszéltek hozzá, nem mozdult, ha megérintették. Csak az én kezemre reagált. Csak az én hangomra vert szaporábban a szíve. Kerestem a tekintetét és megcsillant üveges medencéiben az értelem. Egy rab volt. Elszakították a kommunikációtól, nem volt birtokában a szemeinek, a hangjának, a szájának. Tudtam, hogy hánykolódik a saját börtönében és nem tehettem mást, mint hogy ültem mellette és simogattam a kézfejét.

Féltem, hogy elvesztem. Sok mindent köszönhettem neki. A boldogságom. A múltam. Az emlékeim. Az érzést, hogy szeretnek.

A kedvenc könyvéből olvastam fel neki, minden nap. Az utolsókon is. Megígértem. Az elején még hangosan felnevetett egy-egy résznél; a végére már csak mosolygott. De ez elég volt, hogy minden gondolatát ki tudjam olvasni egy apró mimikából.

 

Aprót mozdul. Finoman visszahúzom rá a takarót, kezem remeg. Talán ha én nem én lennék, sírnék. Üvöltenék. Menekülnék és szorongatnám, mint kisgyerek a legféltettebb játékát. De nem tehetem. Csak ülök mereven, ujjaimmal a szőke tincsekben szántva, majd megérintem az arcát és körköröző mozdulatokkal cirógatom. Lehunyja a szemeit, érzem, ahogy ellazul a teste. Felsóhajtok.

- Aludj, Deidara… - súgom halkan, és beharapom az ajkaim. Utálom, ha szemfedői eltakarják kéklő medencéit. Félek, hogy többé nem nyitódnak fel. – Bárcsak tudhatnám, miről álmodsz – suttogom elhalóan. A gyermekkorodról? Az apró anyagdarabokról, melyeket feldobtál a levegőbe, s elég volt egy szó, hogy tűzijátékként robbanjanak fel? Imádtam nézni akkor az arcod. Vagy rólunk talán? Úgy éreztem, boldog voltál velem. Nem tudtam mindent megadni. Talán semmit sem tudtam megadni, amire vágytál. Én csak magamat adhattam, te pedig sosem utasítottál el. Még él bennem, ahogy nevetsz. Mosolyogsz. Gyermeki vigyorral menekülsz előlem. Előttem a kép, ahogy mellettem fekszel a zöld pázsiton és a csillagokat nézve vitatkozunk azon, mit is látunk. A kép, ahogy a karjaimba ugrasz, és mindketten elesünk. Ahogy a konyhában sürögsz-forogsz. Ahogy a kanapén olvasgatsz. Ahogy kéz a kézben sétálunk. Ahogy ülünk a tengerparton és nézzük a naplementét. Ahogy feldoblak és elkaplak. Féltél, hogy elejtelek.

Sosem engedtem, hogy bármi bajod essen.

Sosem engedem, hogy bármi bajod essen.

Hűséget fogadtam. Nem kellett hozzá gyűrű, tudtuk, hogy felesleges. Megígértem, hogy veled maradok. Hogy vigyázok rád. Hogy mindig szeretlek majd. Sok mindent megígértem neked. Remélem, hogy mindezt be tudtam tartani.

Számolom a szívverésed, és még akkor is itt leszek melletted, mikor elhalt már. Az őröd vagyok. Földi énem a világtól véd meg, mikor alszol – szellemem, mikor te már felrepültél, pajzs lesz törékeny testeden. Sok éve már, hogy elloptad a szívem. Ott lapul a bordáid között bezárva, magadnál hordozod egy apró kalitkában. Nem kérem vissza, a tiéd lehet. Én csak ennyit adhatok neked. Magamat.

Csak téged akarlak érte.

Tudom, hogy nem érhetlek el, hogy nem kaphatlak meg. Te már túl messze vagy.

 

 

OLY' KÖZEL

Várok.

Mosolyogva dőlök végig a zöld pázsiton, hosszú szőke hajamba fűszálak gabalyodnak bele. Szívem vadul kalimpál, a benne verdeső madár szabadulni akar a bordáim közül. Tavasz van, nyílnak a rózsaszín virágok, édes illatok terjengnek a levegőben, dúl a szerelem. Ez az apró kis teremtmény is szállni akar; érzi, hogy párja hamarosan visszatér.

De még neki is várnia kell.

Ajkaimon türelmetlen hangok suhannak ki a szabadba, dalban mondom el, mit érzek belül. Halk dallam ez és hamis talán, de amit mondani akarok vele, mindig üvöltve mondtam, és mindig úgy gondoltam.

Sóhajtva ülök fel, megtámaszkodva kezeim. Eltűntek a ráncok, eltűnt a remegés. Eltűnt a kórház, eltűnt a gyengeség. Eltűntek a gépek, eltűnt a vegyszerek szaga, eltűntek az injekciók, a lélegeztető, az infúzió, a kórházi ágyam és hálóruhám.

És Itachi meleg keze is eltűnt.

Magányos vagyok. Odaadtam neki valamit. Valami fontosat. A hiányára feljajdul a testem és gondolatban odakapok kezemmel, mintha megszüntethetném a fájdalmat.

Tudom, hogy nem sikerülhet. Oly’ sokszor próbáltam, hidegen bámulva a fehér falat – és az a gép idegesítően pityegett tovább. Idegesített, de az tartott életben. Nem kérdezték, hogy nekem kell-e ilyen áron az életem.

Erőtlenül visszafekszem és a kék eget vizsgálom. Vajon hova tartanak azok a fodros bárányfelhők? Haza talán? Bárcsak velük szállhatnék. Kínzó ez a békés csend. Édes érzés, még a levegő is vattacukorból van, de mit ér ez az egész, ha hiányzik, ami legfontosabb számomra? A megérdemelt pihenés csak púp a hátamon, ha ő nem lehet velem.

Megfiatalodtam, új életet nyertem ezen a végeláthatatlan idősíkon. Egy csettintéssel szétmállik a föld nekem, és színes filmként nézhetem egészen közelről a szeretteimet. Visszafuthatok a múltba, hogy levetítsem magamnak; találkoztam a szüleimmel, rokonaimmal.

De be lettem zárva a szabadságba. Mit ér minden, ha egyedül vagyok? Mit ér a kék ég, a zöldellő fű, a csobogó forrás, a hatalmas hegyek, a béke, a csend, az örök nappal, ha felemészt a magány? Nincsenek szükségleteim, mégis elégedetlen vagyok.

Mégsem tehetek mást, mint hogy várok.

Hol lehetsz már?

Felkeresnélek, előkerítenélek a világ legsötétebb bugyraiból is, de tudom, tehetetlen vagyok, csak egy apró szellemecske a rohanásban, együtt szállva a széllel, ha belém markol, mégis a talajhoz gyökerezve.

Muszáj várnom. Egy sugallatra, apró lökésre.

Sokszor elgondolkozom, mit fogok majd mondani. Mit mondhatnék? Elhagytalak, szólongattál, de nekem lecsukódtak a szemeim. Azt hittem, lesz még esélyem, hogy kinyissam őket – de tévedtem.

Mindent hallottam. Szavaid bármikor felidézem, üres tekintetem ellenére értettem, mit mondasz. Elválasztott minket egy átlátszó üveg, te nem láthattál, de én végig ott álltam mögötte és hallgattalak. Annyira fájt, hogy nem mozgott a szám, nem mozdult a kezem. Belesajdult a szívem abba a magányos, fájdalmas, szenvedő arcba, amivel néztél, mikor azt hitted, alszom. Gyűlöltem magam.

De már vége annak az időnek. Tudom, most szenvedsz, lázban égő arcod lelki szemeim előtt lebeg, ahogy eltorzul, és én nem lehetek ott. Én nem foghatom úgy a kezed, ahogy te tetted. Haldoklasz. Imádkozom érted, de tudom, hogy ide kerülsz és annyi idő után újra találkozhatunk. A most érzett fájdalmad eltűnik majd az életeddel együtt – de már itt leszel velem.

Sóhajtok, és visszafekszem a puha zöld takaróra, a szél végigsimít vágyakozó arcomon. Olyan rég voltam igazán boldog, tán el is felejtettem, milyen. De megmaradt az a boldog, szívet melengető, leírhatatlan érzés, ahogy tenyerem tenyeredhez simult, ujjaink összekulcsolódtak. Elmennék a világ végére is, hogy újra érezhessem.

Távolba révedő tekintetem egy fekete alakot fedez fel, aprónak tűnik, mint egy hangya. Sietősen lépeget, távol van, mégis oly’ közel. Szinte elérem, ha kinyújtom a karom, mégha csak a levegőt markolom is.

Talán nem kell tovább várnom?

Talpra állok, szívem hevesen ver. Ő az, vagy csak egy ismeretlen utazó? Nem érdekel, mi lesz a vége. Csak most veszem észre a szorítást a mellkasomban, mikor már szinte el is kéne tűnnie. Futni kezdek, sebesen szedem a lábaim, nem érdekel, hogy néha megbotlom s hajam ágakba, gallyakba akad. Nem érdekel mindaddig a fájdalom, míg tudom, elmúlik. Ha elveszne a látóhatárról ez az apró kis hangya, abba beleőrülnék.

Minél homályosabb a kép óvatlanul kibuggyanó, az izgalomból táplálkozó könnyeimtől, annál jobban látom őt. Először csak a hófehér arcot, a parázsló fekete szemeket. Az ében tincseket, melyeket a szél csintalanul a homlokába fúj. A két halvány csíkot az orrnyerge két oldalán. A széles vállakat, melyekről lecsúszva lebeg a köpeny, a daliás termetet. Az egész arc grimaszba rándul. A meglepettség grimaszába. Aztán felváltja valami teljesen más. Valami élők számára ismeretlen öröm. Talán az én arcom is ilyen lehet, ahogy elrugaszkodom és az erős karokba omlok.

Kitisztult a kép, többé nincsenek szürke foltok, felfedezetlen zegzugok előttem. Szorosan kapaszkodom belé, karjaim átfonják a nyakát, karjai szorítják a derekam. Beszívom az ismerős illatot. Noha az idő vasfoga nem rághatta ki emlékezetemből, mégis annyira más, annyira édes.

Olyan sok mindent mondanék. Mesélnivalóm akadna bőven. Tudnia kell, mennyire hiányzott, mennyire féltem a pillanatban, mikor lecsukódtak a szemeim. Hogy mennyit vártam rá, s hogy mit éreztem, mikor megláttam. De ő érkezett meg és nem vehetem el tőle az esélyt, hogy meséljen. Összeszedettebb, mint én, jól bánik a szavakkal. Én valószínűleg csak beszélnék és beszélnék, elmondanám a világot, és az sem lenne elég. Ő szűkszavú és pár szóval ki tudja fejezni, mit érez.

A hajamba túr, fejemet a vállának nyomja, hallom remegő szívét sebesen dobogni. Nekem ennyi elég. Ha ez is csak egy álomkép, örökké aludnék. Ha a valóság, nem akarok meghalni. Azonban tudom, hogy egyensúlyban vagyunk az álom és az élet között ezen a hatalmas, végeláthatatlan tájon, és mindig is álmodva kell majd élnünk. Ez megnyugtat. Senki sem veheti őt el tőlem.

- Deidara… - suttogja olyan halkan, ahogy a szellő száll, mégis üvöltésként visszhangzik az elmémben. Hallom benne a keserűséget, a fájdalmat, a boldogságot, a vágyakozást, az örömöt. Egy szóban fogalmazta meg, ahogy mindig is. Csak én tudtam olvasni a gondolataiban, mégha csak egy „hn” is hangzott el. Ez az én hagyatékom.

- Itachi – súgom vissza a tekintetét keresve, ugyanolyan üveges az érzelmektől, mint az enyém. Két keze közé fogja az arcom, hüvelykujja lágyan cirógatja a bőröm és lehunyt szemekkel ad csókot a homlokomra. Annyira vágytam erre az egyetlen mozdulatra, mint éhező egy falat kenyérre. Már tudom, ezért valóban örökké vártam volna rá.

- Hol vagyunk? – leheli le sem véve ónix medencéit az enyémekről. – A Mennyben?

- A Menny nem lehet ilyen gyönyörű – törlöm le gyorsan a szökevény könnycseppet szemem sarkából.

- Semmi sem lehet elég gyönyörű hozzád. – Halkan felnevetek. – Újra fiatal vagy… - simít végig az arcomon.

- Te is az vagy – mosolygok boldogan. – Megfiatalodtunk.

- Meg – sóhajt halkan és újra a karjaiba zár. Nem tudom, hogy ez a meleg érzés az ő testéből vagy az én szívemből árad.

- Annyi mindent mondanék…

- Úgy érzem, most van rá időnk – kunkorodnak ajkai felfele. – Mesélj – fonódnak össze ujjai az enyémekkel. Hatalmasat dobban a szívem, félek, kiugrik a helyéről.

- Mesélek.

Egymás kezét fogva sétálunk, pont úgy, mint régen. Én még mindig folyamatosan fecsegek, nem is nagyon engedem szóhoz jutni, de mikor mégis, csak szórakozottan bólint, hogy folytassam. Mindig azt nézte, nekem mi a jó, ott volt mellettem, és mégha nem is mondta ki, vigyázott rám. Mindent megkaptam, amit akartam, lehetett akármilyen nagy az ára.

Meséltem fűt-fát, lemeséltem neki a csillagokat az égről, nem tudtam, mennyi idő is telt el. Letelepedünk a fűbe és a mellkasának dőlök. Én már nem tudok mit mondani, ő pedig hiába mondana bármit is, leolvasom a szájáról a hangja nélkül is. Látom, ahogy forognak elméjében a kerekek, nem tudom, mire gondolhat. Nekem már gondolkodni sincsen erőm. Csak ülni itt hozzábújva, ülni itt az idők végzetéig.

- Halottak vagyunk – mondja ki végül.

- Azok – kuncogok halkan. – Talán szellemek, hm. Vagy angyalok.

- Angyalok? – mered rám. – Jó angyalok, akik segítenek az embereknek?

- És repkednek az égen fehér szárnyakkal és énekelnek és örömöt visznek a mindennapokba – vigyorgok rá, látva, ahogy elszörnyed.

- Ez viccnek is rossz – morogja. – El tudnál engem képzelni énekelni?! – Magam elé képzelem az égben szálldosó Itachit és kitör belőlem a nevetés. – Vagy segíteni másokon?!

- Szerintem fantasztikus őrangyal lennél – mosolygok rá megszorítva a kezét. – Nekem már bizonyítottál.

- Neked bármikor bizonyítok, tudod jól. – Kuncogva bólintok. – Boldog voltál velem?

- Most is boldog vagyok – vágom rá.

- Ez egy új fejezet – tárja ki a karjait körbenézve. – Egy új fejezetben az ősellenségek is kibékülhetnek. De mikor lezártad az előzőt? – Eddigre már nevetek. Ha romantikus könyvet olvastam, mindig kiforgatta a mondandóját.

- Amikor lezártam az előzőt, fogtad a kezem. Boldog vége lett – simulok hozzá szorosabban. Csókot lehel szőke tincseim közé.

- Akkor én is boldog vagyok – bólint. Rámosolygok, tekintetem a távolba réved. Nemrég még egyedül üldögéltem itt, s többé végre nem kell várnom. Egész életem várakozással telt.

Végre, a szerelmem karjaiban, megpihenhetek.

Szólj hozzá te is!
Név:
E-mail cím:
Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet.
Írd be a fenti szót: új CAPTCHA kérése
 
Még nincs hozzászólás.
 

Szeretnél egy jó receptet? Látogass el oldalamra, szeretettel várlak!    *****    Minõségi Homlokzati Hõszigetelés. Vállaljuk családi házak, lakások, nyaralók és egyéb épületek homlokzati szigetelését.    *****    Amway termék elérhetõ áron!Tudta, hogy az általános tisztítószer akár 333 felmosásra is alkalmas?Több info a weboldalon    *****    Florence Pugh magyar rajongói oldal. Ismerd meg és kövesd az angol színésznõ karrierjèt!    *****    Fele királyságomat nektek adom, hisz csak rátok vár ez a mesebirodalom! - Új menüpont a Mesetárban! Nézz be te is!    *****    DMT Trip napló, versek, történetek, absztrakt agymenés:)    *****    Elindult a Játék határok nélkül blog! Részletes információ az összes adásról, melyben a magyarok játszottak + egyéb infó    *****    Florence Pugh Hungary - Ismerd meg az Oppenheimer és a Dûne 2. sztárját.    *****    Megnyílt az F-Zero Hungary! Ismerd meg a Nintendo legdinamikusabb versenyjáték-sorozatát! Folyamatosan bõvülõ tartalom.    *****    A Cheer Danshi!! nem futott nagyot, mégis érdemes egy esélyt adni neki. Olvass róla az Anime Odyssey blogban!    *****    A 1080° Avalanche egy méltatlanul figyelmen kívül hagyott játék, pedig a Nintendo egyik remekmûve. Olvass róla!    *****    Gundel Takács Gábor egy különleges könyvet adott ki, ahol kiváló sportolókkal a sport mélységébe nyerhetünk betekintést.    *****    21 napos életmódváltás program csatlakozz hozzánk még!Január 28-ig 10% kedvezménnyel plusz ajándékkal tudod megvásárolni    *****    Szeretne egy olyan általános tisztítószert ami 333 felmosásra is elegendõ? Szeretne ha csíkmentes lenne? Részletek itt!!    *****    Új játék érkezett a Mesetárba! Elõ a papírral, ollóval, és gyertek barkácsolni!    *****    Tisztítószerek a legjobb áron! Hatékonyság felsõfoka! 333 felmosásra elengedõ általános tisztítószer! Vásároljon még ma!    *****    Hayashibara Megumi és Okui Masami rajongói oldal! Albumok, dalszövegek, és sok más. Folyamatosan frissülõ tartalom.    *****    A legfrissebb hírek a Super Mario világából és a legteljesebb adatbázis a Mario játékokról.Folyamatosan bõvülõ tartalom.    *****    333 Felmosásra elegendõ! Szeretne gazdaságosan felmosni? Szeretne kiváló általános tisztítószert? Kiváló tisztítószerek!    *****    Ha tél, akkor téli sportok! De akár videojáték formájában is játszhatjuk õket. A 1080°Snowboarding egy kiváló példa erre