Sasuke hosszan sóhajtott fel, és azt olyan jelentőségteljesen, mintha egy egész mondatot ejtett volna ki a száján. De már ahhoz is fáradt volt. Nagy örömmel csapta be a bejárati ajtót, mely fájdalmasan nyekkent egyet, majd még egyet, ahogy nekidőlt, frusztráltan túrva zabolátlan koromfekete tincsei közé.

- Kikészítenek ezek az ünnepek – morogta csak úgy magának, a konyhába indulva egy pohár vízért. Le kellett hűtenie magát. A nappaliból lágy nevetés csapta meg a fülét, mely talán az egyetlen örömöt jelentette az ürümben – ha nem fordítva! Mert rettenetesen hangosak voltak. Az egész családja rettenetesen hangos, és legalább olyan instabil idegállapotú. Ódzkodott is minden egyes pohár alkohol után, amit a nagybátyja, apja, vagy bátyja legurított a torkán az ünnepi vacsora alatt. A karácsony tökéletes alkalomnak bizonyult arra, hogy fennhangon politizáljanak, de olyannyira, hogy a két legidősebb férfit csak asszonyaik voltak képesek szétszedni, vagyis inkább leszedni egymásról. Néha csodálta is az anyját, amiért sosem veszítette el a fejét az apja társaságában. Az Uchihák nem könnyű esetek, határozottan nem.

Ezért is sóhajtott fel megkönnyebbülten, mikor végre távozott a vendégsereg, de ez a kis öröm is foszladozni látszott, mikor megpillantotta az ünnepi asztalt. A terítőn étel- és italfoltok, a szalvéták össze-vissza hevertek, a tányérok nagy kupacban álltak a mosogatóban, némelyik székről lecsúszott a párna, és nyögött, ha arra gondolt, ma nem fekhet le éjfél előtt. Jól esett a hideg pohár víz, de már a szemhéjait alig tudta nyitva tartani, ahogy a mosogatószivacsért nyúlt. Következő karácsonyra egészen biztosan mosogatógépet kér.

A zaj a nappaliban erősödött, majd a hangszórókból is megszólaltak egy karácsonyi dal első ütemei. Utálta a karácsonyi dalokat. Idegesítették, és ha sokáig kellett hallgatnia őket, néha olyannyira felment benne a pumpa, hogy a vérnyomása az égbe szökött. Ő sem volt éppen alacsony temperamentumú, könnyen elveszítette a fejét.

Kisfia, Kyo, nagy robajjal rontott be a konyhába, egy műpisztolyt szorongatva a kezében, amiben szivacs töltények vártak arra, hogy meghúzza a ravaszt. Hangos kacajjal mászott be az asztal alá, majd az ajtóban megjelent Naruto, az élettársa is, egy ugyanolyan fegyvert hordozva magánál, a harctól izzadtan, elgombolt narancssárga ingben.

- Kyo, hova bújtál?! – vigyorodott el, járva egy kört az asztal körül, tetszés szerint benyitva pár nagyobb konyhaszekrénybe, majd hirtelen leguggolt, és diadalittasan felkiáltott, felhúzva a terítőt. – Há! Megvagy! Add fel magad, szökevény!

- Nem, nem! – pattant fel a kisfiú előbukkanva az asztal másik oldalán, a két kék szempár kihívóan farkasszemezett, majd vad kergetőzésbe kezdtek a konyhában, rikongatva és nevetve. Sasuke úgy érezte, mindjárt felrobban a feje. Azt még csak-csak lenyelte, hogy Naruto sem segít neki a takarításban, de hogy még az idegbajt is hozzák rá, az már sok volt. Olyan ideges volt, hogy attól félt, előbb-utóbb még a puszta kezével töri el a tartogatott tányért – de végül nem így lett, mert Naruto rohant bele, így a lendülettől eldobta azt a konyhapultnak esve. A tányér csak szállt, szállt, szállt, majd ripityára törve végezte a földön, nagy csattanással, ahogy találkozott a csempével.

- …hoppá – motyogta Naruto gyermeki meglepettséggel.

Sasuke vérben forgó szemekkel fordult felé, melyek legalább annyira voltak ijesztőek, mintha kést tartana a nyakához. A szőke férfi nyelt egyet, feltartva a kezeit bűnbánóan, ahogy megérezte a vihar szelét. – Bocsánat.

Kyo befogta a füleit, mert előre látta, hogy a papája nagyon össze lesz szidva, de végül nem így történt, csak az apukája viharzott ki a konyhából, feldöntve egy széket, ahogy elhaladt mellette. Felpislogott hatalmas óceánkék szemeivel a papájára, ártatlanul szegezve neki a tényt: - Papa, most bajban vagy.

- Nagy bajban – sóhajtott fel szőke tincsei közé túrva két kézzel, majd a seprűért és a lapátért nyúlt, hogy felseperje a tányér dirib-darabjait.

Hárman ültek Kyo ágyán. A fekete hajú kisfiú a takarójába bugyolálva, a zöld kisdínóját szorongatva pici mancsai között, szőke hajú papája mellette terpeszkedett, míg apukája egy karácsonyi mesekönyvből olvasott fel nekik, amit a nagymamájától kapott. Sasuke Narutóhoz még mindig nem szólt, egy szót sem, még a tekintetét is kerülte, csakhogy büntesse. Pedig magában belátta, hogy kicsit talán túl gyorsan kapta fel a vizet, de ezt neki sosem ismerte volna be.

- …és a kis rókák boldogan éltek, amíg meg nem haltak. Alvás – csapta be a könyvet, melyet a kisfiú polcára helyezett.

- Apa, csak még egyet! Ki is találhatod! Légyszi! – kérlelte angyalian a kisfiú. Nagyon nehéz volt neki nemet mondani, teljesen Naruto természetét örökölte, ami lássuk be, legtöbbször elég könnyen győzedelmeskedett felette.

- Holnap meg nem tudsz majd felkelni, és úgy kell ráncigálni a nagyiékhoz.

- De fel tudok! – erősködött reménykedve.

- Mindig ezt mondod – bökte meg a homlokát, majd eligazgatta rajta a rakétás takarót.

- Nem is!

- Tudod, hogy apa nagyon hisztis mostanában, felesleges vitatkozni. Biztos megjött neki – kacsintott Naruto halvány vigyorral, mire Sasuke gyilkos pillantást vetett rá.

- Mi jött meg? – értetlenkedett Kyo ide-oda kapkodva a tekintetét két apukája között.

- A Mikulás, Kyo – sóhajtott Sasuke, leegyszerűsítve a választ. Nem akarta ismét felhúzni magát.

- De hát nem most ment el? – ráncolta a homlokát a kisfiú értetlenül, mintha az év rejtvényét hallotta volna. Naruto vidáman felnevetett, és lenyomta kisfia fejét a párnára.

- Hallottad apucit, alvás – kacsintott rá, nyomva egy puszit a homlokára. – Jó éjt, Kyo-chan – mosolygott még rá melegen, felegyenesedve az ágyról.

- Papa… - ásított fel a kisfiú -, békülj ki apával, jó? – pillogott álmosan, szemei keskeny kis csíkokká szűkültek.

- Majd igyekszem – kuncogott halkan, és még Sasuke mosolyráncai is megrándultak egy pillanatra, ahogy jóéjt-puszit nyomott a pufi kis arcra. Lekapcsolta a kislámpát, majd résnyire hagyta csupán nyitva a gyerekszoba ajtaját, ahogy kislisszant. Megdörzsölte álmos szemeit, miközben eljutott a tudatáig, hogy Naruto pont előtte torpant meg.

- Hallottad a parancsot, ki kell békülnünk – vigyorgott rá, de Sasuke csak felmorrant, megpróbálva kikerülni őt. A kísérlet sikertelennek bizonyult, mert Naruto sehogy sem engedett, mindig arra lépett, amerre ő.

- Az utamban állsz.

- Valószínűleg szándékosan.

- Félre.

- Hol a varázsszó? Milyen példát mutatsz így te a kisfiadnak? – kuncogott szórakozottan, tettetett csalódott arccal nézve le rá. Sasuke utálta azt a hét-nyolc centi magasságkülönbséget. Pedig ő sem volt alacsony! Sőt, sokáig fél fejjel magasabb is volt, mint Naruto, de aztán valahogy az akkor még fiú túlnőtte őt. Idegesítően sokat hangoztatta is megszerzett fölényét.

Sasuke felmorrant, próbálva egyet taszítani rajta, de élettársa ellenállt földbe gyökerezett lábakkal. – Naruto! – emelte fel a hangját indulatosan, de ő csak lepisszegte a gyerekszoba felé bökve.

- Hova sietsz? – kapta el az alkarjait halkan nevetve. – Még csak most kezdődött az este. Végre tengernyi időnk van egymásra, így karácsony estéjén… – hajolt közelebb egy csók reményében, de mikor Sasuke elfordította a fejét, a nyakába harapott. A fekete hajú megforgatta a szemeit, próbálva nem grimaszolni megérezve a fogakat, ahogy finoman karcolták a bőrét, de az igazság az volt, hogy borsódzott a háta tőle. – Ennyire haragszol rám? – vigyorgott még mindig.

- Engedj már el – rántotta el a kezeit fáradtan.

- Még nem kaptad meg az ajándékom. – Sasuke zavartan ráncolta a szemeit, értetlenül keresve a tekintetét. Hiszen már kapott tőle egy szürke kardigánt. Most is azt viselte. Akkor meg miről beszél?

- Kihagy a memóriád? – felelte végül.

- Nem a pulcsiról beszélek.

- Kardigán.

- Ugyanaz – legyintett kék szemeit forgatva. – Nem is érdekel, mi az? Pedig szerintem tetszeni fog.

- Szólok, hogy én csak a parfümöt vettem neked, azt is önző céllal, mert utálom, amit most használsz, szóval…-

- Mi bajod a parfümömmel? – háborodott fel Naruto játékosan. – Szerintem férfias. Már több éve használom ugyanezt a fajtát.

- Szerinted miért fogynak ki ilyen gyorsan? – húzta gúnyos mosolyra a száját, karjait átkulcsolva a mellkasán.

- Ne már, kiöntöd őket?! – háborodott fel most jogosan, de Sasuke csak halvány mosolyt villantott rá, megjátszott ártatlansággal rázva meg a fejét. – Nekem akkor is tetszik.

- Nem az a lényeg, hogy nekem tetsszen? – vonta fel a szemöldökét az Uchiha.

- Most már tök mindegy, hogy tetszem-e, egy házban élünk.

- De hamarosan külön ágyban fogunk aludni, ha azt a szart használod továbbra is – veregette meg a vállát biztatóan. – Szóval, hol az ajándékom?

- Felkeltettem benned az érdeklődést?

- Ha valami perverz, kinyírlak – morogta, miközben Naruto húzni kezdte a karjánál az előszobába.

- Jobb annál. Vedd fel – nyújtotta a kabátját a fogasról, amit vonakodva húzott fel, sálat tekerve a nyakába. Talán most éppen nem esett a hó, de attól még kutyafagyasztó hideg volt kint, pedig ő nem volt fázós típus. Ráncolta a homlokát, ahogy Naruto még visszarohant a ház belsejébe, majd sebtében magára kapta ő is a téli öltözetet, és kint találták magukat az utcán. Karácsony estéjén kihalt volt az úttest, de a legtöbb házban még égtek a villanyok, és az oszlopokon égősorok, díszek lógtak. A hó pár centiméter vastagon fedte a talajt, és holnapra még többet mondtak. Meg is ígérték Kyónak, hogy holnap elviszik szánkózni. Melegség öntötte el a szívét, ha a kisfiuk boldog arcára gondolt, és foghíjas vigyorára, ahogy nevetett. Kyo nemrég töltötte az ötödik születésnapját, és máris rémisztően hasonlított a papájára. Az a rengeteg energia, a jókedélyűsége, a melegszívűsége, és a folytonos jókedve mind-mind Narutóra emlékeztették, és a mozdulataiban a szerelme mozdulatait látta. Nem is tudta volna igazán megmondani, hogy rá miben hasonlított.

Naruto a kezéért nyúlt, miközben az utcákat rótták, és a saját zsebébe húzta azt, rákulcsolva meleg ujjait. Legalább ilyenkor foghatták egymás kezét, a sötétben, ahol senki sem látta őket. Naruto is valami ilyesmin gondolkodhatott, mert a következő pillanatban már meg is szólalt:

- Elég nevetséges, hogy már nyolc éve ismerlek, de még mindig nem foghatom meg fenntartások nélkül a kezed.

- Hm. – Naruto aprót szorított az ujjain.

- Hideg. Bár neked mindig hideg a kezed. Mintha folyton hógolyót szorongatnál. Van még vérkeringésed? – tapogatta ki az ütőeret a csuklóján, számolva a dobbanások számát. – Elég lassú.

- Hibernálódom.

- Azért hordasz egy sünt a fejeden? – Sasuke oldalba bökte, Naruto pedig nevetésben tört ki.

- Hova megyünk?

- Meglátod. Tetszeni fog – tette hozzá magabiztosan.

Sasuke nagyon is emlékezett erre a helyre. A fényekbe öltözött város legmagasabb pontjára, ahonnan rálátott egész Konohára. De arra nem emlékezett, hogy ilyen gyönyörű lett volna. A korlátnak támaszkodott, Naruto vállának dőlve, onnan gyönyörködött a látványban. Kicsit remegett, ajkai belilultak a hidegtől, de biztos volt benne, hogy megérte. A süvítő szél hópelyhekkel játszott, a fehér takarón megcsillant a hold fénye, az éj sötétsége alájuk borult. Nyolc éve is pont ilyen volt. Itt találkoztak először.

Ő otthonról menekült el, egy családi vita közepén. Már nem is emlékszik, mi miatt. Nem is számít igazán. Csak futott és futott a síkos utcákon, mígnem itt kötött ki. Azt hitte, csak ő olyan őrült, hogy karácsonykor itt fagyoskodik majd, de tévedett. Egy barátságos szőke srác is legalább ugyanilyen eszement volt. De ha nem lett volna az, most nem lennének együtt sem. Kedves volt, vidám, fülig ért a szája, és folyamatosan beszélt. Megkínálta forró teával, és talán több mint egy óráig beszélgettek egy rozoga padon ücsörögve, mielőtt a fiú felhívta a pár utcányira lévő lakásába, felajánlva, hogy nála éjszakázhat, ha nincs kedve hazamenni. Egyedül élt. Sasuke ott találta magát egy idegen házában, egy órával azután, hogy először találkoztak. És nem bánta.

- Na? – szólalt meg Naruto percek óta tartó hallgatás után. Sasuke lehunyta a szemeit, és halványan elmosolyodott. Ha valaki meglátja a gyér megvilágításban, meg nem mondja, hogy nem csak az arcizmai rándultak meg.

- Nem is olyan rossz ez az ünnep.

- Sőt… - fúrta az orrát a fekete tincsek közé, átkarolva a vállát, majd lassan a mellkasára húzta. Sasuke nem ellenkezett. – Nem fázol?

- Hülye kérdés – mormogta az orra alatt. Naruto kuncogva nyúlt az álláért, majd csókot lehelt a hideg ajkakra. Majd még egyet és még egyet. A hideg miatt elég korlátolt volt a lehetőségek száma, leheletük fehér párában gomolygott, miközben Naruto kesztyűs keze az arcát melegítette. Édesek voltak a csókok, a helyszín megédesítette őket. Néha apró szüneteket tartottak, aztán újra a másik szájának estek.

- Vissza kéne mennünk – súgta Sasuke halkan. – Mi van, ha Kyo felébred?

- Feltalálja magát… - búgta a szőke hajú.

- Otthon folytatjuk – tolta el pár centire, lehelete csiklandozta a másik orrát, és lassan bólintott a kezéért nyúlva.

Igyekeztek olyan halkan beosonni, ahogy csak tudtak. Suttogva kommunikáltak, ahogy levetkőzték a téli ruhákat, majd Naruto gyújtott pár gyertyát a nappaliban, és a kanapén folytatták a csókolózást, derengő félhomályban, immár sokkal vadabban, mint azelőtt. Kezdett felforrósodni a helyzet, mikor halk lépteket hallottak, és megnyikordult a gyerekszoba ajtaja. A szőke szuperszonikus sebességgel pattant fel a másikról, arra kapva a fejét. Kyo-chan a szemeit dörzsölte, egyik kezében a plüssét szorongatva, majd csoszogó léptekkel mászott két apukája közé.

-  Miért is nem vagy ágyban? – szólalt meg Sasuke pár másodperc után.

- Ti sem vagytok – motyogta ásítva egyet, Narutónak dőlve.

- Mi már felnőttek vagyunk.

- De megy az Oroszlánkirály a TV-ben…

Sasuke már ellenkezve nyitotta ki a száját, de a szőke csitítóan rámosolygott, az ölébe húzva a kisfiút, és a távirányítóért nyúlt.