Bárcsak...
2016.11.30. 10:00, Pillangó
Bárcsak meg tudnálak érinteni.
Végigsimítani az arcod az ujjbegyemmel, érezni, ahogy súrlódnak a pórusaink. Lassan. Óvatosan. Gyengéden. Tengernyi időnk lehetne.
De ha kinyújtom az ujjaim, csak a levegőt érem el. Szellem vagy nekem, fekszel mellettem az ágyon, és tudom, hogy sosem foglak tudni megérinteni. Meg akarlak ölelni. Hozzád bújni. Érezni az ujjaid a hajamban, érezni a testhőd. Hallani a légvételeid, a hangod, egészen a fülem mellett.
De nem hallom.
Kapnék utánad, és szétfoszlasz, mint egy gyönyörű látomás, A bűvkörödbe vonsz, lebegsz körülöttem, visszamosolyogsz rám, és eltűnsz. Égiekkel játszó csalfa vak remény vagy, hitegető hóhér, kegyetlen valóság.
Megőrjít a csend. Megőrjít, hogy nem lehetsz itt, megőrjít, hogy elválaszt minket egy üvegfal, egy határ, egy óceán. Nem tudok úszni, megfulladnék a nyomorúságban.
Nekünk sosem volt esélyünk. Mások egymás mellett ülnek, és nem szeretnek, de mi többezer kilométerről szeretünk. Az élet iróniája, sosem kaphatjuk meg, amit igazán szeretnénk.
Pedig én csak meg akarlak érinteni.