Határozottan kijelenthetem, hogy én csak feldúlt lelkiállapotban vagyok alkalmas arra, hogy bármit is írjak. Sosem tudtam a boldogságról írni - nem azért, mert nem lennék boldog, vagy mert olyan rossz életem lenne, hogy ráfagyott a szám az arcomra és nem mozdul, egyszerűen azt át kell élni. A boldogságot mindenki ismeri. Az nem új érzés. Azt nem kell fejtegetni, az csak van, azt érezni kell, örülni kell neki. Ezzel szemben a szomorúság, a kétségbeesés, a harag, a magány nem állandó érzés, állapot, nem gyakori - bár valakinél nem is ritka. Nálam mostanában nem ritka, dehát ilyen ez a tinédzser létforma, olyan dolgokon kezdek el sírni, amiken régen nevettem, majd kinövöm (remélem). Ez a vers is egy gyengébb pillanatomban keletkezett, 2016. március 15-én, ami történetesen anyukám születésnapja volt, de ő betegeskedett, ez alapból levitte a nap hangulatát, én pedig még stresszeltem is magamat olyan gondolatokkal, amikkel nem kellett volna, és talán részben nem is illettek rám - mindenesetre ez az önpusztító hangulat ennek a versnek a létrejöttét eredményezte.

Egy versszerű valamivelsel jelentkeznék, aminek a keletkezése eléggé különleges. Nagy csodálója vagyok Sia-nak, különc a nő azzal a hülye parókájával, de ezáltal egyedi is, fantasztikus számokkal és nagy hanggal. (Tudtátok, hogy már elmúlt negyven?!) A kedvenc számom tőle, amit egyébként először hallgattam meg akaratlagosan, a Big Girls Cry, aminek először a klipje, majd az üzenete, végül pedig maga a zenéje is megragadott, huzamosabb ideig a kedvenc dalom is volt. Ez a szám annyiban kapcsolódik a vershez, hogy úgy döntöttem, lefordítom, kicsit magyarosítom a szövegét, ám végül valami teljesen más lett belőle, de úgy gondolom, még így is emészhető. Nagyon rövidke kis szösszenet, huszonegy hosszabacska sor csupán, még versnek sem igazán nevezném, inkább drabble-nek, de remélem, a hatása azért megvan. :)