Egy villanyoszlopnak támaszkodva nézem a csonka, kék eget. A hideg levegő óvóan ölel körbe, de eltaszítva magamtól húzom fel a kabátom cipzárját. Leheletem apró bárányfelhőket sodor, melyek úgy süvítenek ki a torkomon, ahogy egy vulkán kráteréből a kövek. Enyhén didergek, a lámpák halovány izzói vibrálnak, néha kiégnek, majd újragyulladnak. Lehunyt szemekkel hallgatom, ahogy a távoli templomóra harangja énekel párat, majd az is elhal. Minden véges.

Sáros bakancsom nekiütögetem az útpadkának, lábujjaim átfagytak az eljegesedett, esőcseppekben kikristályosodott zoknimban. Átfonom a karjaimat a mellkasom felett, megszilárdult hajtincseim szurdossák kipirult arcom. A busz már öt perce késik, a bérletem a zsebemben lapul meg. Ha ezt tudom, a rászánt pénzből veszek egy másik öngyújtót. De így csak ez a fémszínű vacak áll rendelkezésemre. Ajkaim közé illesztek egy cigarettát, majd meggyújtom a végét. A gomolyfelhő, leheletemmel keveredve, egyenes csíkban kúszik az ég felé, útjáról csak a szél téríti el. Gunyoros mosollyal olvasom el, ki tudja, hányadszorra a feliratot: „A dohányzás halált okozhat!", majd megjegyzem magamban: az élet is.

Az órámra nézek, a mutató elhagyta már a nyolcas számot. Még kétszázharminchat perc, és ismét eltelt egy nap. Elsuhant. Reggel kinyitottam a szemem, és ahányszor lehunytam, egy újabb másodperc áramlott el az életemből. A zsebemben még megcsörren egy kevés aprópénz, de a százszorosával sem vásárolhatok magamnak több időt.

A távolban két halvány fénycsóva elegye világítja meg a kopott utat. Utolsót fújok a mérges rúdból, majd elnyomom a villanyoszlopon, és elhajítom. Ez is véges volt. A busz lefékez előttem, majd az ajtó kinyílik, meleg légáramlat csap meg egy pillanatra. Felmutatom az elhasznált bérletet, tekintetemmel végigsiklok a velem egykorú „#yolo" sapkát hordó srácokon, álarc mögé rejtett lányokon. Szinte látom, ahogy szakadoznak le a pórusaik az arcukról, de a sminkkészletek dobozain mégsem áll, hogy „A készítmény halált okozhat!".

Maga az élet okozza a halált.