Nem tudom helyesen kezelni az érzelmeimet. Ha valami lesújt, képtelen vagyok feldolgozni, mellőzni, egyszerűen hatással van mindenre, ami történik velem. Az eredményeimre, az életkedvemre, a hagulatomra.

De általában nem tudom, mi van. Néha olyan érzés kerülget, mint mikor lenyomnak a víz alá, és ha kinyitod a szád, megtelik a tüdőd vízzel, ha nem, felemészt a kongó üresség benne. Sajnos olyan emberekkel vagyok összezárva egy légtérbe életem nagy részében, akik folyamatosan a víz alá nyomnak. Ha beszélni akarok, ha vissza akarok szólni, ha el akarom mondani, hogy én is élek, hogy van véleményem, hogy nem lehet egy lelketlen testként kezelni, csak rosszabb lesz a helyzetem. Kinevetnek, átnéznek rajtam, eltaposnak. Ha az ember öt napot szótlanul tud, előbb-utóbb az utolsó kettőn sem ered meg a nyelve.

Kezd ismét rámtörni az az érzés, hogy nem vagyok elég. Nem áll jól a kezemben a hangszer, pedig kétszer annyit gyakorlok, mint eddig. Nem tudok jól teljesíteni, pedig kétszer annyit tanulok, mint eddig. Próbálok aludni, de egyre fáradtabb vagyok. Azért várok valamit, mert előbb lesz vége. És ez nem egészséges.

Kitűztem a céljaimat egy parafatáblára, de olyan, mintha mások azokkal a kis cetlikkel dartosnának. Vajon melyiket adom fel előbb? Vajon melyikbe találnak bele?

Nem tudok jó döntéseket hozni. Megsajnálok valakit, miközben tudom, hogy csak kihasználni akar. Megtette már. Újra meg fogja. Túl nagy a szívem, mégha mások azt hiszik, hogy nincsenek is érzelmeim. Valaki siratja a régi énem, pedig ugyanaz maradtam. Csak talán őszintébb. Valaki emlékét én siratom, de ő igazából nem változott, csak én voltam vak észrevenni, hogy KÖNNYEN KAP LÁNGRA.

Nem igazán tudom leírni, levezetni, amit érzek. Mostanában sokat edzek, addig üres az agyam, addig jó. Meghalok közben, de semmi más nem jár a fejemben. Mindig így kéne, de mint mondtam, nem tudom helyesen kezelni az érzelmeimet. Megint hiányzik valami, amit pár hónapja már visszaszereztem.

Lelki egyensúly.

Páros szám-párti vagyok. Egyenesen gyűlölöm a prímszámokat, ilyen a hét, a tizenegy, a tizenhárom... A 2016 viszont számomra egy nagyon szép szám volt. Kecsegtető. Ambíciózus voltam azzal az évvel szemben, akkor, január elsején. Nem írtam konkrét listát, de legalábbis nem maradt fent, viszont nagyjából még emlékszem, miket szerettem volna elérni.

Boldog akartam lenni. Azt akartam, hogy jól sikerüljenek az akkor már közelgő vizsgáim, amikre előre stresszem, pedig hónapjaim voltak még. Fogyni akartam. Nyitottabb akartam lenni a külvilág felé. Több önbizalmat szerettem volna.

Hogy boldog voltam-e? Azt nem tudom biztosan. Az év első felében biztos nem. Nem volt életem éve. Elég stresszes voltam. Sokszor fordultam magamba. Sokat sírtam is. De volt rengeteg jó pillanatom is. A vizsgáim sorra kitűnők lettek. Ez teljességgel kipipálható. Fogyni akartam. Nem akkor fogytam, mikor szerettem volna. Nem sikerült nyárra, de ősszel mindegy csoda folytán megindult, öt kilótól szabadultam meg, és sorra kapom a dicséreteket mostanában. Ami így év végére a magabiztosságom is növelte. Szert tettem pár olyan barátságra, amik szintén sokat segítettek, hogy jobban szeressem önmagam. Nőtt az önbizalmam. Nem lettem nyitottabb, de rájöttem, hogy ez nem is olyan nagy baj. Akik számítanak, azoknak rég megnyíltam, akiknek nem akartam, azoknak nem is érdemes.

Réges-régóta az első olyan ficem, amit sikeresen be is fejeztem, igaz, nem is túl hosszú. Naruto fandom, karácsonyi téma, shounen-ai, és nagyon-nagyon szerettem írni, igazán üdítő volt. Mint egy falat csokoládé, amitől felizzanak a boldogsághormonok. Nem hiszem, hogy írtam volna karácsonyi hangulatú ficet, és ez is csak súrolta magát az ünnepeket, de még így is megédesítette egy picit. :3

Egyébként büszke vagyok arra, hogy azok közé tartozom, akik még a mai napig is publikálnak Naruto fandomban shounen-ai ficeket, mert nagyon kevés már az ilyen, és ha van is, nem igazán üti meg a minőséget. Nem mondom, hogy én mesterműveket írok, szó sincs erről, de azt hiszem, senki nem halna bele, ha el kéne olvasnia, maximum egy picit hányingere lenne. De vannak olyan "írók", akik elintézik egy kidolgozatlan szexjelenetettel, és valami kiforratlan kapcsolattal a két szereplő között, ezeket az írásokat messziről kerülöm is, mert nem látom értelmét annak, hogy a jobb esetben nem két perc alatt elolvasható írás 80%-a dugásról szól. Az egy külön műfaj, és manapság egyre több ilyenbe futok bele, aminek kecsegtet a leírása, aztán az arcomba kapok valami szart. Miért? Miért?!

Na de visszatérve erre a ficre. NaruSasu párosítás, melegek mint állat, és egygyerekes családban élnek, a kisfiuk, Kyo, OC karakter igazából. Körülbelül kétezer szó tömör gyönyör. Ha meghoztam a kedved, kukkants bele. ;)

Sasuke hosszan sóhajtott fel, és azt olyan jelentőségteljesen, mintha egy egész mondatot ejtett volna ki a száján. De már ahhoz is fáradt volt. Nagy örömmel csapta be a bejárati ajtót, mely fájdalmasan nyekkent egyet, majd még egyet, ahogy nekidőlt, frusztráltan túrva zabolátlan koromfekete tincsei közé.

- Kikészítenek ezek az ünnepek – morogta csak úgy magának, a konyhába indulva egy pohár vízért. Le kellett hűtenie magát. A nappaliból lágy nevetés csapta meg a fülét, mely talán az egyetlen örömöt jelentette az ürümben – ha nem fordítva! Mert rettenetesen hangosak voltak. Az egész családja rettenetesen hangos, és legalább olyan instabil idegállapotú. Ódzkodott is minden egyes pohár alkohol után, amit a nagybátyja, apja, vagy bátyja legurított a torkán az ünnepi vacsora alatt. A karácsony tökéletes alkalomnak bizonyult arra, hogy fennhangon politizáljanak, de olyannyira, hogy a két legidősebb férfit csak asszonyaik voltak képesek szétszedni, vagyis inkább leszedni egymásról. Néha csodálta is az anyját, amiért sosem veszítette el a fejét az apja társaságában. Az Uchihák nem könnyű esetek, határozottan nem.

Egy rövid kis novellával érkeztem. Egyszerre sok olyan behatás, impulzus ért, amit egyszerűen nem tudtam szavakba önteni, csak azt tudtam, hogy a depresszió előbb-utóbb felemészt, ezért leültem, és éjfél tájékán, vibráló lámpafénynél és vibráló szemekkel az ágyamra a laptopommal az ölemben, és boldogsággá alakítottam az összes szomorú gondolatot. És fura, de nekem bevált. Sokkal pozitívabban tudtam gondolni minden másra utána, mintha megtisztította volna ez a novella a lelkem. Érzelmes ember vagyok, sírok, ha bántanak, sírok, ha boldog vagyok, gyakran emésztem magam, és gyakran járok a felhők felett. Ingadozás és szétszórtság jellemez. Szükségem van kis kapaszkodókra, hogy fel tudjak állni - de felállok. Pont ilyen a tánc is. Néha elesel, néha a magasba szökkensz. Egyszer fent, egyszer lent. Egyszer nyugodtan, egyszer szenvedélyesen. Az élet maga a tánc.

Táncolunk.

Erősen fogom kezeim között a derekát, míg ő a vállamon pihenteti a kezeit. Megbízunk egymásban. Szemtől szembe, test a testnek, lassan, finoman. Nem sietünk sehova. Körbefon valami titkos kis intimitás, mint fal, amit évek alatt építettünk fel. Tégláról téglára, kézről kézre. Néha egy kicsit megbillent a fal, vagy kicsit omladozott – de mindvégig meg tudtuk tartani, ki tudtuk támasztani. Pont úgy, ahogy egymást is támogattuk. Most is én vezetem, húzom lépésről lépésre, ütemezem, de ha nem lenne a karjaim között, nem lenne kivel törődnöm, és borulna az egész. Csak egy őrült lennék, körbe-körbe keringőzve a kellemes félhomályban. Meg is őrülnék, ha nem úgy lenne, ahogy most van.